A Supersex vajon mi?

A választ erre az égető kérdésre nagyon korán megkapjuk a Netflix új olasz sorozatából: Rocco Siffredi pornóikon még kiskamaszként talált az utcán egy Supersex nevű felnőtt magazint, és onnantól kezdve nem volt számára megállás. Az újságban szerepelő történet a férfiről, akinek a férfiassága a szuperereje, és idősebb féltestvérének, az übermacsó Tomassónak a tanácsai arról, hogyan kell „a világot megb*aszni”, arra inspirálták, hogy életét a szexnek szentelje.

Túl szép ez az eredettörténet ahhoz, hogy igaz legyen, és valóban, csak a részleteiben stimmel. A Rocco Tano néven született Siffredi fejében valóban egy pornómagazin ültette el a gondolatot arról, hogy felnőve ő is a testével keresi majd a spagettire valót, de a többi Francesca Manieri író fantáziájának a terméke. Ami ebben a konkrét esetben nem is nagyon kifogásolható, egyrészt a szexszuperhős alakja frappáns szimbólum, másrészt az alkotók már jó előre jelezték, hogy nem fognak ragaszkodni a tényekhez. Ez a megközelítésmód, illetve az a tény, hogy Manieri feministának tartja magát, egy izgalmas és megosztó, akár viták generálására is alkalmas sorozatot vetített előre.

A hét epizódból álló Szuperszex sajnos nem ilyen lett, pedig a felütése több mint ígéretes. A történet 2004-ben indul, amikor az akkor 40 éves Rocco – miután többször is látni véli a halott bátyját – hirtelen felindulásból bejelenti, hogy visszavonul a pornóipartól. A folytatásban flashbackekben tárul fel az Ortonában eltöltött gyerekkor, ahol a kiskamasz Rocco életét egyszerre formálták a szigorú szülei és a család fekete báránya, a sármos és hedonista Tomasso, aki a város legszebb lányával, Luciával járt. Pár évvel később Rocco készen áll arra, hogy meghódítsa a világot, Párizsba költözik a bátyjához, akinek ekkor már Lucia a felesége. Pincérként kezdi, és hamar rájön, hogy mágnesként vonzza a nőket, a szexualitása pedig hatalom, amelyet nagyon gyorsan meg is tanul használni. Miközben beleveti magát a párizsi szexklubok világába, a szex sötétebb oldalával, a prostitúcióval is szembesül, amikor megtudja, hogy Lucia is ott árulja magát a sarkon – és Tomasso is tud róla, sőt ő futtatja.

Amíg a fiatal (ekkor még Saul Nanni által alakított) Rocco szemén keresztül csodálkozunk rá a párizsi dekadenciára, működik a történet, a fókuszt meglepő módon akkor veszíti el a széria, amikor hősünk eldönti, hogy pornós lesz. Belesni a szexipar kulisszái mögé mindig izgalmas, pláne ha a retrómázzal leöntött hőskorról, a 70-es – 80-as évekről van szó (lásd: Boogie Nights, Fülledt utcák), a Szuperszex készítőit azonban nem érdekli annyira ez a világ, hogy bemutassák a részleteket. Látjuk persze az ekkor már Alessandro Borghi által (hibátlanul) megformált olasz csődört munkában (a színésznek állítólag 50 szexjelenete volt 95 nap alatt), de nem derül ki, hogy zajlik a forgatás a gyakorlatban, mennyire más kamera előtt szexelni, mint a valóságban, vagy hogy hogyan fizet ez a műfaj.

Amennyire elnagyoltak ezek az epizódok, annyira

aránytévesztés a Szuperszexben a melodrámázás.

Nem a Rocco magánéletét taglaló részekkel van a probléma, sőt, talán azok a legerősebb pillanatok, amikor a szexfüggő férfi megpróbál párkapcsolatokat kialakítani, de újra és újra bebizonyosodik, hogy képtelen az elköteleződésre. Az anyjával való (táv)kapcsolata is megérdemli a játékidőt, hiszen sokáig csak ezekben a beszélgetésekben tudja megmutatni az érzékenyebb oldalát, Tomasso történetszála viszont túlságosan rátelepedik a sorozatra. Nemcsak addig van jelen a történetben, amíg Rocco nála lakik, hanem utána is követhetjük, ahogy megromlik a kapcsolata Luciával, és egyre jobban belemerül az önsajnálatba és az alkoholizmusba. Túl azon, hogy a világ egyik leghíresebb pornósztárjának történetében nem a legszerencsésebb dramaturgiai húzás társfőszereplőnek kinevezni egy amúgy teljesen fiktív testvért, Tomasso cselekményszála cserébe még fájdalmasan repetitív is. Szenved, iszik, megvádolja Roccót azzal, hogy lefeküdt Luciával, aztán szenved és iszik tovább – és mindezt hat epizódon keresztül.

Tomasso toxikus természetének előtérbe tolása lehetne akár az író, Francesca Manieri feminista szemszögének megnyilvánulása is, de egyrészt a férfi önsorsrontását végig empátiával mutatja be, másrészt ezt a nézőpontot inkább a szexipar, illetve Rocco alakján keresztül lehetett volna érvényesíteni. Az igazi Siffredi azzal híresült el, hogy saját filmjeiben a durva szexet kedveli, amelynek sok esetben a partner megalázása is része, de aki ezzel nincs tisztában, az nem a sorozatból fog erről értesülni. Manieri ugyan utal rá, hogy vannak lányok, akik kifogásolják Rocco munkamódszereit, de

csak a férfi magyarázkodását látjuk, ahelyett, hogy a széria ízelítőt is adna ezekből a jelenetekből.

A Szuperszex így semmiképpen sem minősül vádiratnak, a pornóvilágot sem ítéli el, helyette esztétikus képekben mesél a szexfüggőség előnyeiről és hátrányairól, egy olyan embernek a történetén keresztül, akinek végül mégiscsak sikerült megtalálni a szerelmet (nem mellesleg a magyar Tassi Rózsa oldalán). Siffredi neve nincs ott stáblistán a producerek között, de a Szuperszex mégis olyan, mintha ő rendelte volna meg imázssorozatnak. Egy nyersebb, koszosabb, provokatívabb, a kényelmetlen valósághoz ragaszkodó produkcióval jobban jártunk volna.