Nyikolaj Erdman darabja a húszas évek Oroszországáról szól. Átmeneti kor: már nem Oroszország, még nem Szovjetunió, már mindenki fél, de még van, aki nem retteg. Főhősünk kelet-európai prototípus, szintén félúton egyébként az orosz felesleges ember és a világ hamis kliséi mögé látó cseh kispolgár között. A helyszín az éppen megvalósuló szocializmus lakásperspektívái miatt egy társbérlet, az első fiatalságán már túljutott feleséggel és a hozzá kapcsolt anyóssal. Középen ágy - ám az ágy fejénél angyal helyén ördög ül. A társbérlő frissen megözvegyült céllövölde-parancsnok (Blaskó Péter), korunk hőse, aki élni tud a szűkös világ lehetőségeivel. Kiközvetíti Podszekalnyikovot (Gazsó György), aki reménytelen munkanélkülisége miatt öngyilkos akar lenni. Klienseket szerez, akik érvként használhatják a halálát. Az ott maradt lakásról még nem is beszéltünk.
És jönnek is a halállal üzletelők: először az értelmiségi. Csankó Zoltán az előadás egyik legjobb figurája. Enyhe hetvenesévek-nosztalgia, lázas szemű adjunktus a dialektikus materializmus tanszékről: tipikus cigarettatartás, Szörényi Levente fénykorát idéző hajviselet, a kopottas aktatáskában a békésen egymás mellett élés jegyében a kézirat és a zsíros kenyér. Szerinte Podszekalnyikov öngyilkossága az értelmiség háttérbe szorulására hívná fel a figyelmet. Trokán Péter népi írója világmegváltó orosz szakállal, Tolsztojt utánzó ruhában és Gorkijt idéző megalkuvással az irodalom térvesztését helyezné a középpontba a más áldozatával. És jön még a megcsalt végzet asszonya, a mártíriumot a többiektől elváró pap, a szabad kereskedelmet követelő mészáros.
S úgy tűnik, Podszekalnyikov vállalja is a halált, ami felszabadítja az élet súlya alól. Az öngyilkos egzisztencializmusparódia: nem annyira Gogol köpönyegéből, inkább Dosztojevszkij nagykabátjából bújt elő. Meg persze Csehov zsakettjéből, csak az a húszas évek elejére kopottas-pecsétes lett. A második rész elején a főszereplő halálára vár mindenki, ám végrehajtandó áldozata ugyanolyan fölösleges, mint a léte. Podszekalnyikov öngyilkossága előtt jól berúg, mert az azért kell hozzá, meg a nemzeti karaktertől sem idegen. Részegen felhívja a Kremlt, és elmondja a véleményét. Aztán persze nem lesz öngyilkos, nagymonológban fejti ki, hogy jobb élni, mint nem élni, egyetlen ideológia sem ér annyit, mint az ő egyetlen élete.
Bár a színészi játék kifogástalan, a színpadkép remek, mégis ambivalens az előadás. Mintha Jordán Tamás rendezésében az öngyilkos kispolgár a történelem foglyától elvárt magatartásmodellé nőné ki magát. Podszekalnyikov azt üzeni, hagyja őt békén az értelmiség, az író, a pap. Tudjuk jól, nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. És azt is, hogy ha az emberek csak élni akarnak, az végül is megbocsátható. Ám amikor az egydimenziós lét kényszer helyett erény lesz, és elfelejtjük, hogy a diktatúra lényege szerint azt a tudatot függeszti fel, hogy lehetne máshogy is élni, akkor joggal merül fel, kell-e több szabadság itt bárkinek, mint a húszas években a moszkvaiaknak.
