Az újrakezdés könnyedsége

Adott a 90-es évek legnagyobb sztárjai közül kettő, egy tündérmesébe illő narratíva a talajvesztett amerikai átlagember lelki újjászületéséről, egy börleszkes elemekből és bájos szerelmi szálból összegyúrt cselekményvilág, és még a humor sem altesti tájékok vagy felszínre áramló testnedvek köré hurkolódik. Az utóbbi években jobbára producerként serénykedő Tom Hanks egyszemélyes produkciója lágyan csiklandozza a rekeszizmokat, és másfél órára elűzi a borút a néző feje felől, de ez jobbára a nagyszerűen megírt főszereplőnek köszönhető.

Hanks a közelmúltban többnyire csak A Da Vinci-kóddal és folytatásával szakított nagyot a jegypénztáraknál, megmutatva, hogy személye még mindig kellő anyagi vonzerővel bír, de nem láthattuk egyetlen olyan moziban sem, ami színészi képességeit igazán próbára tette volna. Most azonban stúdiókontroll nélkül, önerőből hozta létre a saját produkcióját, melynek írója, rendezője, és címszereplője is egyben. A Larry Crowne ürügyén Hanks ismét megmártózik abban, amihez nagyon ért: félszeg kisembert alakít, akinek a feje fölött összecsapnak a hullámok. A vérszívó multicég ugyanis, amelynél alkalmazásban áll, nemes egyszerűséggel lapátra teszi, mivel nincs felsőfokú végzettsége. Emberünk azonban nem roskad össze: beiratkozik egy főiskolai évfolyamra, ahol rögtön megakad a szeme a mizantróp retorikaoktatón (Julia Roberts), és vadóc csoporttársnője (Gugu Mbatha-Raw) közreműködésével még egy vagány motorosbanda köreibe is beférkőzik. Személyes varázsával lassan leveszi hosszú lábairól életunt tanárnőjét, és amint feláll az iskolapadból, a társadalom is elkezdi elismerni a mókás külső mögött szunnyadó tehetséget.

Habár a belső értékeit fokozatosan kiteljesítő átlagemberre felhúzott történetséma működéséhez talán inkább egy dramedy keretein belül nyílna igazán széles tér, Hanks szerencsére rendelkezik annyi tapasztalattal, hogy saját alkotói vegykonyhájában emészthetővé pácolja a kopottas építőelemeket. Mindez elsősorban a főszereplő alakjában nyilvánul meg, akibe egyszerre sűrít évtizedek alatt letisztult súlyos élettapasztalatot és kamaszos esetlenséget. Larry a tipikus amerikai kisember: elhízott, műveletlen, és becsületes morálja szöges ellentétben áll a fejére növő munkáltatói generáció kíméletlen elveivel. De ahelyett, hogy a nyitányt társadalmi körképpé duzzasztaná, Hanks a kiszolgáltatott férfi természetes optimizmusán szűri keresztül a szituációkat, egy minden akadályon felülemelkedő, pozitív életstratégiát avatva története világnézeti origójává. Ebből következik, hogy hősünk – noha számos problémával kénytelen farkasszemet nézni – sosem inog meg igazán, nem keveredik éles konfliktusokba, s egymáshoz lazán kapcsolódó, már-már epizodikus szerkesztettségű kalandjainak nincs igazi tétje, ami a mulatságos mozzanatok ellenpontjaként gombócot ültetne a néző torkába.

Mindemellett a társadalmi létezés fő fórumai (munkahely, iskola) is csak miniatűr karikatúrák, és bár jókat derülhetünk a kínai közgazdász derűs szövegekkel és telefonelkobzásokkal dúsított előadásain, vagy akár Julia Roberts karakterének diákgyűlölő frigiditásán, sem a munkásembert kiszipolyozó multicég, sem a gyakorlati tudásra kihegyezett, felszínes oktatási rendszer nem kapja meg a maga pofonjait. A rendezőből teljességgel hiányzik a szatirikus véna, de még feltűnőbb, hogy a szerelmi szállal is mostohán bánik. A két főszereplő, Hanks és Roberts között alapvetően megteremtődne az összhang, ha az utóbbi karaktere nem lenne zavaróan túlírva. Hiszen Mercedes Tainot egyfelől kifogástalan megjelenésű feleség, határozott mozdulatokkal keveri a koktélt, riposztosan gúnyolódik naplopó férje agyatlan mellfétisén, másrészt szobormerev hárpia, aki zsigerből utálja a szakmáját, és kifejezetten örül, ha nem jön össze a minimális létszám az induló csoportjához. Nehezen hihető, hogy ezt a zilált személyiséget egy görbe estét követő smaciparti, valamint néhány előzékeny gesztus úgy meglágyítaná, hogy kivirulva omlana a fiatal diáktársnője iránt sokkal élénkebben érdeklődő főhős karjaiba.

A Larry Crowne igazi értéke az a börleszkes, valamennyi korosztályt megszólítani képes humor, amely – és emiatt a film üdítő színfolt a mai amerikai komédiák sorában – nem szaftos dialógusokból és bumfordi vizuális poénokból szövődik össze, hanem csalhatatlan stílusérzékkel egyensúlyoz a naiv bájosság és a sekélyes obszcenitás végletei között. Akár újdonsült robogójával taknyol bele marcona szomszédja kerti bútoraiba, akár ügyetlen tanárnője GPS-ét szereli meg, akár félmeztelenül parádézik szemrevaló barátnéjának féltékeny kedvese előtt, a néző mindig huncutul összekacsint félszeg hősével. És bár a helyzetkomikumot nagyrészt repetitív elemek szolgálják, Hanks mindig képes csavarintani egyet az adott szituáción.

A produkció igazi ütőkártyája viszont maga Larry Crowne. Miként Forrest Gump, úgy ő is árasztja magából az élet feltétlen szeretetét, ezért a befogadó talán észre sem veszi, de igazából nem az ismétlődő fordulatok húzzák mosolyra a száját, hanem a végtelenül szimpatikusra formált főszereplő körül fut széles ívű tiszteletköröket. A film tehát a kora nyári hőségben ideális kedélyfrissítő lehet, annál is inkább, mert Hanks valóban csupán a felszíni mozzanatokra fókuszál, és figurája megrabolt álmait, ködbe vesző múltját nem gyúrja bele az összképbe. De talán nem is lett volna szükséges: a derűs kisember így legalább rögtön a szívünkhöz nő.