Annyi, de annyi sci-fi film került mostanság a moziba (A Föld után, Elysium, Feledés, stb), és ugyan akadtak közöttük egész jó darabok is, de mégsem sikerült kitörni a megszokott színvonalból. Eddig. Mert most végre itt van Alfonso Cuarón új filmje, a Gravitáció, ami mindent visz.
A 2001: Űrodüsszeia óta nem sikerült ilyen hiteles és lebilincselő science-ficitont produkálni. Pedig úgy tűnik, a recept nem túl bonyolult, mint akkor, most is az egyszerűség és hihetőség meghökkentő vizualitással való párosítása lett a befutó. A Gravitációnak ugyanis nincs egetrengető története, nincs tele meghökkentő fordulatokkal, egyszerűen csak megmutatja két ember küzdelmét a túlélésért.
Matt Kowalsky (George Clooney) és Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) azért tartózkodik az űrben, hogy megjavítson egy űrállomást. Azonban egy szerencsétlenségnek köszönhetően az oroszok felrobbantják saját műholdjukat, aminek darabjai óriási sebességgel keringve rombolnak szét mindent, ami az útjukba kerül, a két szerelő életét is veszélybe sodorva. Ennél több nem igazán történik, csak megy a küzdelem a túlélésért.
A kulcs a mód, ahogyan ezeket az eseményeket látjuk. A rendezői elv minden valószínűség szerint a valósághoz való ragaszkodás maximalizálása volt. Ennek köszönhetően – kisebb melléfogásokat leszámítva – mindent úgy mutatnak meg, ahogyan az valóban történne hatszáz kilométerre a földtől. Az ijedtében gyorsan lélegző ember oxigénje tényleg hamarabb fogy, a hőmérséklet-különbség valóban problémákat okoz, a hangok valóban csak a szkafanderen belül léteznek, és a könny tényleg lebegni kezd, ahelyett, hogy végigcsorogna hőseink arcán.
Hitelesség, ez tehát az egyik nagy erőssége a filmnek, de mindez nem hatna így a látvány nélkül. Ez a film 3D-re született. Nem is érdemes máshogyan nézni, mert enélkül feltűnnének a történet hollywoodi sutaságai. Így is észrevesszük őket, de csak a moziból távozva tudatosulnak az apró-cseprő momentumok. A harmadik dimenzió viszont olyannyira beszippantja a nézőt, hogy nincs ideje, lehetősége és energiája másra figyelni, csak arra hogy a szereplőkkel együtt küzdjön az életért. A látvány helyenként tudatosan kínoz, a rosszullétig szédít, majd mikor már a kimerültségig forgat az űrben, akkor megmutatja a szépségét az egésznek, és akkor végre rácsodálkozhatunk a Földre műhold-távlatból.
Meg kell mondjam őszintén, nagyon féltem Sandra Bullocktól. Ugyanis mindig azt gondoltam, hogy egy kimondottan tehetségtelen színésznő (leszámítva talán A szív bajnokaiban nyújtott, egyébként Oscar-díjas alakítását). Ehhez képest percről percre vett le a lábamról Dr. Stone szerepében. Egyszerűen brillírozott. Egy pillanatig sem volt az az érzésem, hogy én most a Beépített szépség szerencsétlen FBI-ügynökét, vagy a Ház a tónál hiteltelen szerelmes hősnőjét látom. A Gravitációban belebújt a gyermeke elvesztése után megkeseredett medikus mérnök bőrébe, azonosult vele, és az erőltetettség nyomát sem lehet rajta felfedezni. Még a – hihetetlen, de igaz – szkafanderes-vetkőzős jelenet sem zökkentett ki ebből (csupán megmosolyogtatott, hogy még egy ilyen filmbe is kell egy kevés popsi meg cici). George Clooney meg Goerge Clooney volt, se több, se kevesebb. Megtette amit kell, sármosan mosolygott, vicceskedett egy kicsit, aztán kezitcsókolom.
A Gravitáció sok mindent feláldozott a látvány oltárán, de nem negatív értelemben. Lemondott mindenről szükségtelen – hollywoodi filmekben mégis olyan sokszor tapasztalt – elemről, letisztult történetet ad, túlzások és hazugságok nélkül, jó színészekkel és a legmagávalragadóbb három dimenzióval, amit valaha moziban láthattunk.
