Mindig fantasztikus érzés egy színészt igazán az elemében látni, és az pláne örömteli, ha a díjkiosztók is felfigyelnek egy-egy kiemelkedő teljesítményre. Az viszont elég szomorú, ha az alakítás elvonja a figyelmet magáról a filmről. Az utolsó skót király kapcsán bármit is hallottunk, az biztos, hogy Forest Whitaker-ről szólt. Az Amerikai Filmakadémia nagy mulasztásai közé pedig biztosan felkerül, hogy Kevin Macdonald (talán neki is van némi köze a skótokhoz?) filmjét szinte teljesen hanyagolták, és a férfi főszereplőn kívül egyetlen kategóriában sem jelölték. Ehelyett egy hongkongi gengszter-thriller remake-je aratott le minden babért...
Az utolsó skót király egy diktatúra kialakulásának tökéletes oknyomozói riportja, ami nem csak arról szól, hogy a korlátlan hatalom hogyan hülyítheti el az embert, hanem arról is, hogy milyen könnyen elcsábulhatunk a luxusnak és a jólétnek, még ha ezért el is kell adni a lelkünket. A címmel ellentétben érdekes módon a film főszereplője mégsem Idi Amin ugandai elnök, hanem orvosa és tanácsadója, a skót Dr. Nicholas Garrigan. Az ifjú, egyetemen frissen végzett doktor kalandvágyból indul Afrikába éhezőket gyógyítani, de egy véletlen találkozás az ország új vezetőjével eltéríti őt a helyes útról. Garrigan beáll Amin háziorvosának, így Afrika szívében luxuskörülmények között élhet, ráadásul háziorvosból gyorsan tanácsadói rangúvá emelkedik. A hatalom csábításában nem veszi észre, hogy egyre inkább Amin befolyása alá kerül, és amikor értesülni kezd a diktátor véres tetteiről, már túl késő van ahhoz, hogy egyszerűen csak kiléphessen.
A Narnia krónikáiban feltűnt James MacAvoy bámulatosan játszik, hiszen képes szimpatikussá tenni nekünk egy olyan karaktert, akinek könnyelműsége miatt számos ember vesztette életét. Az ő szemével látjuk Amin-t, így pont abban a sorrendben ismerjük fel tulajdonságait, ahogy azt orvosa is teszi. Whitaker ellenállhatatlan sármmal ruházza fel diktátorát, és eleinte még szimpátiát is érezhetünk iránta, ám ekkor még fecseg a felszín és hallgat a mély. A jókedélyű, gyermeki mackó ábrázata mögött egy paranoid, kegyetlen és büszke ember rejtőzik, aki senkiben sem tud megbízni, így mindenkire veszélyt jelent maga körül. A két szerep és szereplő között mindössze annyi a különbség, hogy a valós figurán alapuló, ráadásul gonosz szerep mindig hálásabb feladatot jelent, így szegény MacAvoy kénytelen megmaradni Whitaker árnyékában.
A dokumentumfilmeken edződött Kevin Macdonald munkáján előélete csak annyiban tükröződik, hogy minden képsora félelmetesen hiteles, de egyébként nyoma sincs dokufilmes olcsószagnak, hiszen egy vérbeli játékfilm teljes eszköztárát hozza a direktor mesteri szinten. A játékidő előrehaladtával a feszültség egyre fokozódik, egészen a sokkolóan izgalmas és brutális befejezésig, mely során Amin egy nagyszerű monológgal józanítja ki orvosát a fehér emberek afrikai tévképzeteivel kapcsolatban. Igen, európai fejjel tényleg szinte képtelenség felfogni azt a fajta nyomort és kegyetlenséget, amit a vásznon láthatunk, de Az utolsó skót király legalább egy kicsit közelebb hozza nekünk a valóságot.
