Most, hogy a Kettétört Kard újra egybeforrt, a Király is elfoglalta őt megillető helyét, egyelőre Trójában is még minden csendes, a csillagokban is csend honol, nem suhognak lézerszablyák, mi, a piros plüssfotelben nem maradunk a férfilelkeknek oly kedves muzsika, a pengevas csengése nélkül.
Ez a penge a legkiválóbbak közül való, amely a Földön kovács üllőjén készült, különb ez a mesés szaracén kardnál, amit Damaszkusz sötét sikátoraiban edzettek borotvaélesre, különb a keresztes lovagok nehéz kétkezes szablyájánál, amit mai ember tán fel se tudna emelni, hacsak nem Fekete Lászlónak hívják, ez a csodás fegyver nem más, mint a legendás szamurájkard. Úgy metszi el a legyőzött nyakát, mint egy könnyű selyemfátyolt, viselője jobban bízik benne bárminél, ezért válhatott a középkori Japán rettegett harcosának, az isteni császárt élete árán is szolgáló szamurájnak, ezzel egyetemben az egész napkeleti feudális társadalomnak is a jelképévé. Kecsesen ívelő letisztult formáját mindenki ismerheti a nagyszerű Kuroszava Akira életművéből, ha onnan nem, akkor a lebukott maffiózók gépkocsi-csomagtartójának tartalmát ábrázoló rendőrségi híradásokból biztosan.
Japán a mindenki által közismert elképesztő ipari fejlettségét kevesebb, mint 150 év alatt érte el, az ország a XIX. század második felében nyílt meg az akkor még fejlettebb Nyugat előtt, ekkorra datálható a történelmi Japán vége is. Ugyanis eddig az időpontig az Istencsászárnak és az ő hű harcosainak, a szamurájoknak a korát élte Japán, amelyet egyébként a helyi sötét középkornak is jellemezhetnénk. Szigorú és nyugaton szinte elképzelhetetlenül kegyetlen sok száz év volt ez, de a törvények és szabályok világosak voltak, a végletekig kifinomult hagyományok, szertartások, az erkölcs és etika, a vallás azonban biztos lelki és szellemi alapokat adott minden egyes alatt- és feljebbvalónak egyaránt. A Nyugatról betörő technikai fejlődést hozó langy szellő azonban keveredett a kapitalizmus rothasztó leheletével, a hagyományok feltétlen tiszteletére épülő japán társadalmat ez alapjaiban rázta meg.
Az e korban játszódó Az utolsó szamuráj című filmben ilyen körülmények közepette érkezik Japánba Nathan Algren kapitány is, Tom Cruise megszemélyesítésében.
Egy amerikai Japánban, egy amerikai film Japánról. Első hallásra ez nem hangzik valami jól, de a film igyekszik kétségeinket eloszlatni. Amit egy átlagos műveltségű egyén a korabeli Japánról tudhat, az valami sajátos keveréke a Pillangó kisasszonynak, és néhány japán filmalkotásnak, mint a Harakiri, a Kopasz sziget, és az említett Kuroszava mester művei, a Véres tróntól a Hét szamurájon át a Ran-ig. Persze Puccini operájának ebbéli hitelessége erősen kétséges, csakúgy, mint Kuroszava Shakespeare-i dráma és a western patronjait elegyítő példameséi, de azért ő mégiscsak japán, bár hazájában igazán sosem ismerték el művészetét. Na ja, mondhatjuk erre. Az utolsó szamuráj is az említett példákra hajaz, de mint említettem, ez nemigen róható fel hibaként. Nagyszerű, látványos kiállítású, pazarul fényképezett igazi nagyfilm, a méretét és időtartamát tekintve is, olyan igazán szombat estére, és feltétlenül moziba való. Van itt minden, ami kell egy ilyen filmbe, fergeteges és gigantikus csatajelenetek, fröcskölő vérrel, villanó pengékkel, levágott fejekkel, van lelki és szellemi jellemfejlődés, elfojtottságukban is szikrázóan mély érzelmek, szilaj férfibarátság, amely a halál pillanatában könnybelábadó szemek csillogásában mutatkozik meg igazán, és bimbózó ártatlan szerelem, hogy legyen kiút is a vériszamos férfivilágból.
Edward Zwick (Szerelmes Shakespeare, pl.) lassú, epikus folyamú történelmi tablót rendezett, kicsit Sergio Leone hasonló jellegű műveinek (Volt egyszer egy vadnyugat, Volt egyszer egy Amerika...) modorában, ügyesen kidomborítva egyrészt a nyugati és a japán kultúra közötti különbözőségeket, másrészt a két igazi, zsigeri harcos életét élő főszereplő, Algren és a szamuráj Katsumoto (Ken Watanabe) közti hasonlóságokat egyaránt. Túlzások azért akadnak jócskán, ám ezeket egy ilyen filmnél ne kérjük számon. Mint ahogy tudjuk azt is, hogy a Nagy Állathatározóban hiába keressük a hétfejű sárkányt...
