Christopher McCandless történetét Jon Krakauer öntötte regényformába. Nem véletlenül fogta meg Sean Pennt a 22 évesen az egész civilizációt a hátha mögött tudó fiú emblematikus utazása, amely távolságban sajnos hosszabbnak bizonyult, mint időben. McCandless-re fél Amerika a halálával figyelt fel, addig egy volt az átlagos egyetemisták közül. Majd hirtelen eltűnt, s környezete csak sokkal később tudta meg, mi történt vele valójában, mi az, amiért gyermekük-jóbarátjuk 40 kilós, önfeledten vigyorgó csontvázzá alakult, valahol a vadonban.
A kilencvenes években Alaszka egy kies pontján egy buszban találtak rá Chris csonttá fogyott holttestére, két héttel azután, hogy éhhalált halt. Nyilvánvaló, hogy elkövetett néhány hatalmas hibát, tettében a társadalom azonban sokkal inkább a kivonulás gesztusát és a tolsztoji alapokon gondolkodó hőst látta, mintsem egy gyereket, aki naiv álmait követve elindult egyszer az Államokban, hogy egy szál hátizsákkal majd ő jól a természet gyermeke legyen.
Krakauer "leoknyomozta" McCandless útját, s megírta a - nálunk is megjelent - regényt, Penn pedig igyekezett lehetőség szerint a leghűebben adaptálni azt. Egyfajta alázatból nem szeretett volna művészkedően belenyúlni, sokkal inkább fontos volt számára, hogy ő is egyfajta utólagos fikciós dokumentumként mesélje el a fiú életének utolsó hónapjait. Ez sikerül is neki, s csupán az alkotói attitűd a hős iránti empátiája és a visszafogott líraiság mutat rá, hogy a megfelelő ember nyúlt itt a megfelelő alapanyaghoz. Ha nem így lett volna, az Út a vadonba könnyen lehetne heroikus tragédia vagy melodrámai színezetű road movie, s mivel egyik sem, az a szerzői távolságtartásnak, szenvtelenségnek köszönhető. Emile Hirsch visszafogott játéka is ezt támasztja alá, a kézikamera használata sem didaktikus, hanem kifejezetten finom, a film gyönyörű zenéjét pedig Eddie Vedder-nek köszönheti.
