Balett

Na nem olyan, mint a Covent Garden vagy a Bolsoj társulatáé, de azért megteszi, mert amit látsz, nem bunyófüzér (bár nagyon annak látszik), hanem koreográfia: alkarfelütés, rúgás-pörgés, másik láb állra, karateütés, akármi, mindez dobszólóra komponálva. Az elveszett zsaru akciófilm, de a hongkongi fajtából, vagyis benne van a kínai színház akrobatikus hagyománya, a távol-keleti sztoriőrület, és persze az az apróság is, hogy itt nem a vér a fontos, hanem a trükk, a poén meg a karate, vagy hogy is hívják ezt a küzdősportot, amiből Jackie Chan (író-rendező és főszereplő) mindenféle izgalmas és mulatságos bonyodalmat produkál. És valóban: bár van benne egy-két pisztoly, lőnek is, de senki se hal meg: itt csak a pofon számít, nem a parabellum. Hogy Chan igazi profi, azt nekem a film vége igazolta. A hepiend utáni főcím alatt ugyanis néhány jelenetben látni engedi, hogy mekkorát bénáskodott egy-egy karateszámmal. (Például a döntő leszámolásban ellenfele nyakkendőjét kell elkapnia, hogy annál fogva forgassa, a "werk"-részletben azonban képtelen ütemben elfogni a repdeső nyakkendőt, a mozi dől a röhögéstől. Filmes ilyet csak a csúcson enged meg magának...) Szóval elhiszem, hogy egymilliárd rajongója van - igaz, Ázsiában sokan laknak.
Persze, ne kérdezd, miről szól ez a mozi: addig még tudtam követni, hogy valahol Afrikában kinyírnak egy kommandót - mégpedig azok, akik küldték őket. Jackie Chan az egyetlen, aki megmenekül, de elveszti emlékezetét - hányadik film már ez a memóriakieséssel? -, így nem tudja, hogy hívják, ki küldte, hol van stb. És persze sokan üldözik: a rossz emberek (valami gonosz atomcég), a rendőrség, a CIA, és még olyanok is, akik csupa kedvességből ragadnak rá (nők) - de Chan tudja: ebben a világban nem szabad senkiben sem bízni. Mivel nem tudta, hová kell rúgni, ütni, honnan kell elbukfencezni, netán leugrani (a csúcsjelenetben egy csodás rotterdami posztmodern épület huszadik emeletéről, hatvanfokos dőlésű üvegtetőn csúszik le - pompás, ahogy bemutatja). Szóval ettől kezdve már a baletté a főszerep. Kicsit sajnáltam ugyan, hogy ezt a fiút a nők sem érdeklik - pedig ketten is hajtanak rá (Mirai Yamamoto és a bájos Michelle Ferre), de még a végén is csak keleti mosoly plusz hajlongás jön össze.
Chan specialitása, hogy figurája butának látszik - dramaturgiailag itt azért, mert elvesztette emlékezetét -, ellenfelei persze bedőlnek ennek a látszatnak, amire aztán többnyire mulatságosan ráfáznak. Ez a humorral fűszerezett akciómozi ehetőbb, mint mikor csodakütyüs vérzivatarok húznak végig a vásznon. Bár technika itt is van bőséggel, csakhogy Chan filozófiai magasságból nézi le az ilyesmit, neki ott van keze-lába - a high-tech ugyanis csak arra jó, hogy elveszejtse az embert. Ami fura húzás: épp egy ázsiai mozi utasítja el a modern technikát - mert amúgy tele vagyunk a tőlük származó ketyerékkel. De Chan tanítani is akar: a hepiendbe egy szép buddhista (vagy konfuciánus?) jelszó is bele van szerkesztve: tiszteld a természetet - mondja Chan, miközben azt a CD-t, amiért az egész üldözéses hacacáré folyt, bedobja a rotterdami csatornába. Szóval a balett mellé egy kis zöldfilozófiát is kaphatsz. Keleti posztmodern, marháskodásba csomagolva...
Azt viszont nem értem, miért vág olyan képeket, mint aki reszket félelmében, vagy mint akinek fáj egy-egy rúgás: rontja a balett szépségét. Azt viszont díjaztam, hogy az autós üldözés is koreografálva van, a kocsik zenére táncolnak az úton, tengerparton, narancsárusok bódéján keresztül, s közben érezni, minden a piruett szépségére épül. A semmi mellé legalább kapsz valami extrát.