Jelen írás nem titkoltan egy François Villon-költemény címét kölcsönözte. A mű központi problémája a következő: Hová lettek történelmi nagyjaink, a régmúlt hős lovagjai? Aki a filmtörténetben keresné a választ, erre az örök érvényű kérdésre, az mindenképpen irányítsa figyelmét a Született gengszterekre. A kilencvenöt perces játékidőn olyan legendák osztozkodnak, mint Al Pacino vagy Christopher Walken. Nincs digitális trükkarzenál, nincs kaszkadőr minden második jelenetben, nincs szüntelen puffogtatás és robbantás. Egyszerűen felesleges. Hiába a pocakos öregúr álca, ez a két színész még mindig olyan döbbenetesen karizmatikus, mint egykoron. Elég leültetni őket egy lepukkant kocsmába, rendelni egy kiadós steaket, persze véresen, és bekapcsolni a kamerát.
A történet szerint Val (Pacino) huszonnyolc évet ült a börtönben társai helyett, amikor magára vállalt egy rosszul elsült akciót. Szabadulásakor régi társa és legjobb barátja, Doc (Walken) várja a kapuknál. Az egykori gengszter természetesen hallani sem akar nyugdíjas múltidézésről, és egyenesen beleveti magát a földi élvezetek minden lehetséges formájába, mindezt egy kamasz vehemenciájával, mint régen. Az első félóra egy középszerű vígjáték színvonalán ingadozik. Sajnos végig kell bukdácsolnunk az ilyenkor szokásos kliséken. Nem tudom, az alkotók miért találják még mindig viccesnek azt, hogy egy koros férfi csődöt mond az éjszaka hölgyénél, majd egy marék Viagrát magába tömve végül sikerrel jár, de túladagolja azt. Sajnos a rendező, Fisher Stevens és az elsőfilmes író, Noah Haidle tapasztalansága rányomja bélyegét a mozira. Ez még nagyobb terhet ró a színészekre, akik szerencsére mindent kisajtolnak a közhelyekkel tűzdelt párbeszédekből és szituációkból.
Az önfeledt tivornyázás közepén Val hirtelen elkomorul és megkérdezi, hogy mennyi ideje van még hátra. Kiderül, hogy a balhé során, ami rácsok mögé juttatta, megölte a főnök fiát. A bosszúszomjas vezér ahelyett, hogy gyorsan végzett volna hősünkkel, inkább megvárta a büntetés lejártát. Doc feladata elvégezni a piszkos munkát, ha nem teszi meg másnap reggelig, akkor ő is holtan végzi. Ekkor Val már nemcsak legjobb cimborájával, hanem hóhérjával ül szemben. Miután mindketten szembesülnek a fájdalmas valósággal, tovább folytatják randalírozásukat az éjszakában. Látjuk őket menő sportkocsit lopni, és azt is, ahogyan egy rövid epizód erejéig kiszabadítják harmadik társukat (Alan Arkin) az öregek otthonából, hogy végigszáguldjanak a városon, és igazi fényes páncélú lovaghoz méltóan segítenek egy bajba jutott fiatal hölgynek is. Mindez azonban nem tarthat sokáig, mivel lassan hajnalodik. És pontosan ez adja a film kíméletlenségét…
Nem könnyű meghatározni, milyen mozit is látunk. Előszeretettel dagonyázik az idétlen komédiák és az alpári humor mocsarában, ugyanakkor mégis intelligens, lassan hömpölyög és elsősorban a dialógusokra épít. Bizonyos jelenetekben kiábrándítóan közönséges, a következőben pedig káprázatos. Az utóbbiak egyértelműen azon szegmensek, amikor minden felesleges sallangtól mentesen leültetik egymás mellé ezt a két talentumot, és hagyják őket azt csinálni, amihez a legjobban értenek. Christopher Walken szinte szavak nélkül hozza a keserűen rezignált gengsztert, aki bármelyik pillanatban összeroppanhat a szörnyű feladat súlya alatt. Az ő tökéletes ellentéte az állandóan fecsegő, a felszínen örökké jó kedélyű Al Pacino. Sokan vádolják öregkorára túlzott ripacskodással, ám egy olyan karakternél, amelyet itt is megjelenít, kifejezetten jól áll ez a stílus. Akárhogyan is legyen, a film minden erénye az ő érdemük. A Született gengszterek végeredményben egy tisztességes alkotás, nem fogjuk úgy érezni, hogy feleslegesen nyertek meg hozzá ilyen hatalmas neveket.
Végezetül térjünk vissza a villioni kérdéshez: hová tűnt a halántékához revolvert szorító Nick A szarvasvadászból vagy A sebhelyesarcú fülig kokóval borított Tony Montanája? Köszönik szépen, jól vannak és még mindig piszkosul tehetségesek. Aki ebben kételkedik és szemmel látható bizonyítékot szeretne, az nézze meg a filmet. Több kérdésnek helye nincs!
