Christopher Nolan az alapoknál kezdi a mítoszépítést. Jó oka van erre, hiszen a kilencvenes évek Batman-filmjei messze kalandoztak a képregények búskomor igazságosztójának legjellemzőbb tulajdonságaitól.
Tim Burton Batman-jét sokan dicsérték a rendező sajátos képregény értelmezéséért, Burton abszurd cirkuszát azonban a sorozathoz az első két epizód után csatlakozó Joel Schumacher vidám farsangi mulatsággá züllesztette, megadva ezzel a kegyelemdöfést Gotham denevérruhába öltözött díszpolgárának.
Batman híveinek legnagyobb örömére Nolan nem is próbálkozik a régi, ám nem túl szép emlékek felelevenítésével. Egészen más forrásból merít, mint elődei, és egy minden eddiginél feketébb Batman-történet elmesélésébe kezd. A producerek nyilván úgy okoskodtak, hogy ha valaki, akkor a Memento és az Álmatlanság rendezője megérti a szülei tragédiája okozta lelkiismeret furdalástól gyötört, önpusztításba menekülő hős lelkivilágát. Az elvárásoknak megfelelően Nolan hitelesen ábrázolja azt a folyamatot, melynek során Bruce Wayne Batmanné változik, arra azonban, hogy az eddig kamaradrámákhoz szokott rendező hogyan boldogul majd egy szuperprodukció követelményeivel, még a mindenre gondoló producerek sem vehettek mérget. Az eredmény végül ebben a tekintetben is őket igazolta: Nolan nemcsak a borongós hangulatú fejlődéstörténet felépítésében remekel, hanem a hatalmas díszletek előtt zajló akciójelenetek levezénylésében is.
A nyári slágerfilmektől szokatlan módon a Batman: Kezdődik! látvány és akció tekintetében ugyanúgy telitalálatnak mondható, mint az emberi drámát és a színészi játékot illetően. Christian Bale Batman-jének bánatos haragja legalább olyan meggyőző, mint Gotham City nyomorról és erőszakról árulkodó éjszakai látképe, Michael Caine és Morgan Freeman szarkasztikus megjegyzései legalább olyan szórakoztatók, mint egy autósüldözés a Batmobil-lal, Tom Wilkinson bandavezérének brooklyni akcentusa pedig ugyanolyan élvezetes, mint Batman tornamutatványai.
