Visszatérő kérdés, mit tud kezdeni a magyar irodalom azzal az időszakkal, amely korszakosan és irodalomtörténetileg kitüntetett évtizedeket jelentett, ugyanakkor önmagáról szabadon csak részlegesen beszélhetett, önmagát megfogalmaznia az ismert történelmi körülmények közepette korlátozottan volt lehetséges.
[img id=488502 instance=1 align=left img]A kilencvenes évek könyvei, ebben az összefüggésben, javarészt az apa-figurák lebontásán és újraépítésén dolgoztak, azzal az ambícióval, hogy végre hiteles, politikai áttételektől mentes történetekben, hiteles szereplőket teremtsenek. A személyiség méltósága és az alanyi beszéd leplezetlensége kapott nagylevegőt. És persze megerősödött és tovább élt a posztmodern axióma a szerző haláláról, a szöveg feltétlen szuverenitásáról és az ún. mindent tudó elbeszélő érvénytelenségéről.
Mindez azonban reflexió, kritikai szólam; ellenben az irodalom nem így gondolkodik, nem így okos. Például Csaplár Vilmos Edd meg a barátodat! című regénye sem "mérlegeli" a fenti nézőpontokat. Úgy tűnik inkább, mintha szintetizálna, és ekképp haladná meg az ún. elméleti problémákat, amelyek, tegyük hozzá, az olvasói lendületet amúgy sem befolyásolják.
Csaplár előző könyve, a Hitler lánya már és mintegy előrevetítette a szerzői szándékot: a huszadik századi magyar történelem ikonosztázának megfestését. Mostani könyvében az előzőből vízjelek húzhatók, a szereplők némelyike adja a nem kényszeres meghosszabbításokat. De aki nem olvasta a – nevezzük így – első tételt, azt ez a második csöppet sem hozza zavarba. Az Edd meg a barátodat! nagyjából a második világháború utántól a hatvanas évek végéig írja végig, vagy inkább gubancolja össze izgalmasan három személy, egy nő és két férfi sajátos Bermuda-háromszögét. A képlet mondhatni hagyományos, ugyanakkor jóval összetettebb, mint egy szerelmi triangulum ütemhangjai.
Mert Csaplár egyszerre teremt hús-vér alakokat, szerkeszt drámai mélységet-magasságot, ugyanakkor szereplőinek jelleme a megszokott értelemben mégsincs. Úgy követhetőek, hogy követhetetlenek; a regény fordulatai nem a nyelvi, mondattani kombinációk okán izgalmasak, hanem a cselekmény és a motívumvezetés, ami egyedivé teszi könyvét;, szinte - Bán Zoltán András szavával -: a bűnregények labirintusába vezet.
Barátságok és árulások könyve a Csapláré, de úgy, hogy mindehhez a kor kíméletlen antropológiája adja az anatómiai vázlatot. A kisvállalkozók, a három per hármas ügynökök, a kitelepítők és a kitelepítettek, a hatvanas évek szélsőbalos egyetemi mozgolódásainak maoista mozgalmárai mind képbe kerülnek, miközben három ember csak fonja akarva-akaratlanul egymás sorstalan, de végzetes történetét.
S ami még feltétlen kiemelésre méltó: Csaplár a testtel, a szexussal olyan szenvtelen, jóllehet együttérző bravúrral bánik, formál belőle motívumokat, amire - Nádast beleértve - tényleg kevés példát lelünk a magyar irodalomban.
