Füst és szél, egy hajólámpa hintázik a fedélzeten, a kormányrúdba kapaszkodók ordítanak. A vihar kíméletlenül pusztít, ám mindez lehet egyben az újrakezdés, a megtisztulás jelképe is.
Shakespeare meséje nem pusztán egy bájos szerelmi szállal átszőtt, csodás lényekről, részegek bohóckodásairól és távoli, varázslatos világról szóló történet: A viharban a felszín alatt hatalmi érdekek feszülnek – árulóktól, csalóktól, gyilkosságra kész, kapzsi főuraktól hemzseg Prospero szigete. A sors és a varázsló pedig hol az egyik, hol a másik irányba billenti a mérleget; aki előbb még király volt, az lehet, hogy másnapra már földönfutóvá válik, és a leghűségesebbekről is kiderülhet, hogy valójában hitszegő árulók.
Bagossy László Prospero szigetének csodavilágát egy még varázslatosabb szférába helyezte: a színházi kulisszatitkok közé, egyfajta beavató jelleget kölcsönözve ezzel a darabnak. Súgó, ügyelő, díszítő egyaránt kikerül a színfalak elé, és olykor egy-egy közbevetéssel meg is törik a shakespeare-i szöveget, így az illúzió szépen lassan darabokra törik. A néző Prosperóhoz hasonlóan mindentudóvá válik, látja azt is, amit az előadás máskor eltakar előle: a színházi gépezet működését.
Mindehhez nagyban hozzájárul Bagossy Levente díszlete, amelyben csak az előadás leglényegesebb elemei, tárgyai jelennek meg (például a három lábon álló szék, melyről rendszeresen lepotyognak a szereplők). A színpadkép nem fedi fel előttünk a sziget varázslatos vidékét, magunknak kell azt elképzelnünk. A szín gyakran teljesen csupasz, pontosan kivehető az ügyelő pultja, a súgó helye, a díszletet a nézők szeme előtt szedik szét, az illúziónak itt valóban nincs helye.
Ignjatovic Kristina jelmezei ugyanakkor furcsa kavalkádot teremtenek: öltönyök, farmerok, tornacipők vegyülnek varázsköpennyel és abronccsal, a régi mellett megfér az új is. A stíluselemek keveredése nemcsak a jelmezek, hanem a gesztusok szintjén is megjelenik: patetikus mozzanatokat olykor egészen hétköznapi, banalitásba forduló gesztusok váltanak, ami főként a komédia felé közelíti a darabot. Miranda és Ferdinand első találkozásakor például, mely szerelmük kezdetét is jelenti, a fiú sebtében igyekszik nadrágját betűrni vizelés után, így a nagy pillanat egyben nevetségessé is válik.
Bölcs és igazságos Prosperot jelenít meg Gálffi László, fensége mellett némi játékossággal és egy csipetnyi emberi gyarlósággal. Gálffi tűnődik és aggódik, ha kell, elnéző apa, vagy büntetni kész varázsló. Segít lányának orrot fújni, babusgatja, dédelgeti, de a megfelelő pillanatban tud kemény is lenni, és próbára tenni a szerelmesek kitartását. Prospero tündérének, Arielnek szellemkedését Pogány Judit alakítása sok színnel rajzolja meg: hol hatalmas ponyvát lobogtató bestia, vagy éppenséggel kék monstrum, hol pedig játékos és zsebkendőnyi figura, vagy éppen zsémbes, szatyros öregasszony, aki morgolódva veszi tudomásul, hogy megkapta hőn áhított szabadságát. Különös dallamok jelzik Ariel kékségének első érkezését, állandó kísérői pedig minduntalan felhívják a figyelmet jelenlétére. Törőcsik Franciska fiatal és üde Miranda, az ártatlanság és a gyermekiség megtestesítője. A színésznő naivaszerepeket vonzó megjelenése Gálffi Prosperoja mellett valóban egy gyönge, az élet dolgairól nem sokat tudó, tapasztalatlan kisleány érzetét kelti. Párja, Nagyhegyesi Zoltán már tétovázó és ügyetlen Ferdinandként lép elénk, komikussá téve a fiatal herceg alakját.
Király Dániel Calibanja az előadás egyik legszínesebb karaktere, panaszos kisgyerek sírásával meséli el Prospero kegyetlenségét, de pillanatok alatt fordul át ördögies, véglénnyé, közösülni vágyó vadállattá.
A komikum kétségkívül Csuja Imre (Stephano) és Epres Attila (Trinculo) jeleneteiben teljesedik ki: borász és bolond remekül kiegészítik egymást, trágár szitkozódásaik, megbicsakló szófordulataik Nádasdy Ádám zseniális fordításának is köszönhetően szinte minden percben nevetést fakasztanak.
A másik „táborban” Debreczeny Csaba (Antonio) és Ficza István (Sebastian) szövik aljas terveiket, közben angyalarcot mutatva Gyabronka József Alonsójának, a szüntelen fia után síró nápolyi királynak. Bagossy nem először helyezi Darvas Ferenc zeneszerzőt színészként is a színpadra: a Kasimir és Karoline című előadásban Darvas a narrátor szerepében zongorázza végig a darabot, míg itt Gonzalót, az udvari szajkót alakítja.
A statiszták jelenléte nem burkolózik puszta némaságba: a hajóskaptány szerepében a színház műszaki vezetője (Csunderlik Péter) tűnik fel, a díszítők pedig többször is a színpadon forgolódnak. A színjátszókörre emlékeztető befejezés, amikor a záróképben a statiszták egy-egy mondatban fedik fel hányattatásukat, már kissé amatőr jelleget ölt, ám a „színház a színházban” talán még ezt is megengedi, hiszen a varázslat mégiscsak megtörténik…
