Zengő tombolás, de semmi értelme nincs - Shakespeare-t idéz a narrátor, kiegyensúlyozott, már-már derűsen lemondó hangon, és jönnek sorra, mit jönnek, egymás sarkát tapossák ennek az értelmetlen zengő tombolásnak a mind máshogyan boldogtalan szereplői. Tulajdonképpen nem szép dolog ekkora poéngyilkossággal kezdeni egy filmet, és egy nyugton pihenő klasszikust mint legfőbb spoilerezőt előtérbe tolni, de ha Shakespeare az, aki ily találóan foglalta össze, amit Woody Allen a világegyetemről és azon belül is a földi élet hiábavalóságáról gondol, akkor jöjjön Shakespeare. És jöjjön mihamarabb, mert még valakinek reklamálni támad kedve, hogy ő másra fizetett be, mit jönnek itt neki tűnő árnnyal, szegény ripaccsal meg valami félkegyelmű meséjével. Pedig nagyon is jönnek, de úgy, hogy az ne fájjon túlságosan; könnyen, szépen, elegánsan, mintha csak egy szalonvígjátékban időznénk. Szépen sorban jönnek a se nem jobb sorsra, se nem roszszabbra, hanem csakis a saját sorsukra érdemes értelmes lények, egy sor angol szabású figura a Woody Allennek kedves felső középből. A narrátor pedig, amilyen előzékeny, az unottságon épp csak innen lévő hangján figyelmünkbe ajánlja a díszes társaságot. Íme, Anthony Hopkins, előrehaladott időskori fiatalítási lázban: nagypapa kora ellenére súlyzókat emelget, Viagrát nyel, nyugdíjas feleségét pedig sportautóra és egy jó fekvésű, de rossz életű leányzóra cseréli. Öregecske felesége (Gemma Jones) nem a szolárium, hanem az ital (egy kortyot csak, csak az íze kedvéért) és a fizetős jövendőmondás felé fordul, előző és eljövendő életeiben keresi a perspektívát, és mint egy brit elefánt egy mayfairi porcelánboltban, bármikor kész erősen harmincas lányát a férje ellen hangolni. Olyan nagyon azért nem kell törnie magát a hangolásban, mert Naomi Watts és Josh Brolin házassága már így is romokban hever: mindenki másfelé kacsingat, a kiadatlan író a szemközti épület ablakának dísze, egy harmatosan üde, de nagyon is eljegyzett teremtés irányába, míg józan életű diplomás felesége a galériatulajdonos és a tetejében még operakedvelő Antonio Banderas felé. Csupa ismerős alleni helyzet, egy percig sem kell tartani attól, hogy akárcsak egy pillanatra is kilépnénk abból a kipárnázott, színpadias körből, ahol a szakmájuk krémjét képviselő színészek fel-/lemennek Allenbe. Allen komfortos, noha nagyon is borúlátó világa már réges-rég nem idekint, hanem valahol odabent zajlik, egy szépen bevilágított, meghitt térben, ahonnan édes mindegy, hogy kint double-e a decker vagy yellow-e a cab (most éppen double), az számít csak, ki mennyire képes belehelyezkedni az alleni dumaszínház ismerős szerepeibe. Örömmel jelenthetjük, az alkalmi örömlányt elég örömtelenül adó Lucy Punchonon kívül a mostani felhozatalból szinte mindenkinek sikerül egy kicsit Woody Allennek lenni, ami nem feltétlenül utánzást jelent, hanem valami drámaian könnyed vagy könnyeden drámai, se kint, se bent állapothoz való igazodást. Bézs horrort, könynyed s vér nélküli szalonvérengzést rejt e régen nem friss Allen-premier (Cannes-ban már mutatják is be a még újabb opusát) - öröm nézni, ahogy mindenki belesétál a maga állította csapdákba. Shakespeare után egy másik híres angol klasszikussal élve Allen nem ígér mást, mint vért, verítéket és könnyet, de úgy, ahogy azt csak ő tudja: bohózatban. Ha lenne, aki jobban csinálná ezt nála, úgy bizonyára Anthony Hopkins sem itt, hanem a konkurenciánál mondana le szokásos gázsijáról, csak hogy végre értelmes mondatokat ejthessen ki a száján, de ezen a pályán, a súlyos dráma és a habkönnyű bohózat közti nem létező sávban még mindig Allen a király. Sőt, a Woody Allen-idézetek visszaeső pufogtatói között is magabiztosan veri a mezőnyt. Hogy ez most sok vagy kevés, súlyosan tét nélküli, vagy tét nélkülien súlyos, hogy csodáljuk-e a biztos kezű színjátékot, vagy éppen hiányoljuk-e belőle a zengő tombolást, az jórészt azon is múlik, hogy elég idő eltelt-e már a legutóbbi ugyanilyen Allen-mozi óta.
