"A bukás" egyik legszembeszökőbb vonása, hogy benne a haláltáboroknak nyoma sincs. Alig néhány mondatban, mintegy mellékesen említik meg létüket. A film Hitler életének utolsó 12 napját rekonstruálja szemtanúk vallomásai és történelmi dokumentumok alapján. A kutatások szerint Hitler utolsó heteiben egészen a végsőkig nem volt hajlandó szembesülni a teljes vereséggel. Képzeletbeli hadosztályokat vezényelt s áldozott fel, s végül a győzelemre gyengének bizonyuló berlini lakossággal szemben is kíméletlen döntéseket hozott. Úgy tűnik, 1945-ben utolsó célként azt tűzte maga elé, hogy bosszút álljon a hozzá hűtlen német népen. Egy 1941-es kijelentésében már előrevetítette a jövőt: "Ebben is jéghideg vagyok. Ha a német nép nem elég erős és nem elég önfeláldozó, hogy vérét ontsa létéért, el kell tűnnie, meg kell semmisülnie egy erősebb nép által. Egyetlen könnycseppet sem fogok ejteni a német népért."

"A bukás" egy világháborút folytató nemzet vezérére összpontosít, aki végül saját népét, hozzátartozóit és önmagát is halálra ítéli, inkább minthogy vereségüket elismerve megadják magukat, hogy feladják hitüket és meggyőződésüket. Bizonyos értelemben tehát "A bukás" Hitlerről hősies képet állít elénk, egy kíméletlen következetességgel cselekvő vezér alakját. Ugyanakkor egy valósággal szembesülni és vereséget elismerni képtelen, őrjöngő diktátor alakját is. A film nem kíván erkölcsileg ítélkezni szereplői felett. Mégis van abban valami rémisztő, hogy általa a néző esélyt kap arra, hogy az összeomlást Hitler és közvetlen munkatársai (többek között Himmler, Göring, Göbbels és Speer) személyes drámájaként élje meg, azaz azonosuljon velük, meghatódjék hitük következetességén és szilárdságán.

Az alkotók kimondottan azzal a szándékkal választották ezt a nézőpontot, hogy arról is beszélhessenek, amiről általában kevesebb szó esik, hogy közel hatmillió zsidó és hárommillió lengyel mellett több, mint hét millió német is áldozatul esett e háború során, s hogy sokan - Hitler közvetlen bizalmasai között is - voltak olyanok, akik valamiért nem tudtak a haláltáborokról, nem voltak képesek kívülről látni vagy befolyásolni azt a végül saját katonáit is eltaposó birodalmi lépegetőt, melyen belül voltak, tetteiket a megszállott, vak hit irányította. Ám épp ez válik a film másik legfeltűnőbb hiányosságának forrásává is, arról szinte semmit sem tudunk meg, hogyan alakulhatott ki, miből táplálkozott ez a megszállott elvakultság. Annak ellenére sem, hogy a forgatókönyvírók a történet másik főhőséül egy Hitlerhez az utolsó időkben csatlakozó, s hozzá a végsőkig hű, hamvas lelkű titkárnőt választanak. Traudl Junge egyébként valós személy volt, életéről 2003-ban André Heller és Othmar Schmiderer készített dokumentumfilmet "Hitler titkárnője" címmel. Bernd Eichinger, "A bukás" producere a két éve elhunyt titkárnő emlékiratai mellett elsősorban egy német történész, Joachim Fest azonos című könyvét használta fel a forgatókönyv írása során. Az egykori szemtanúk közül már csak kevesen vannak életben (az egyikük a Führerbunkerben szolgálatot teljesítő testőr, Rochus Misch).

2004-ben számos német rendező (Volker Schlöndorff, Lutz Hachmeister, Heinrich Breloer) foglalkozott Németország nemzetiszocialista múltjával és olyan náci vezetők alakjával, mint Himmler, Göring, Göbbels és Speer. Heinrich Breloer háromrészes, dokumentumelemeket tartalmazó játékfilmje, a "Speer és ő" 2005-ben kerül a bemutatásra. A német közönség láthatóan igényli a téma újra feldolgozását, hiszen a "A bukás" rendkívül nagy érdeklődést váltott ki hazájában, s a 2005-ös német Oscar-jelölést is megkapta. Az Oliver Hirschbiegel által rendezett, 150 perces mozi 13,5 millió euróba került, s Berlin ostromának jeleneteit Szentpéterváron forgatták.

Egy bizonyára sok vitát keltő történelmi filmmel van dolgunk, mely végül talán nem annyira vitatható nézőpontja miatt, mint inkább Bruno Ganz alakítása révén válik majd emlékezetessé. A film kapcsán megválaszolatlanul marad a kérdés, hogy a világtörténelem egyik legördögibb figurájának megformálójául miért épp egy olyan egyértelműen pozitív aurájú színész személyére esett a választás, mint Bruno Ganz. A "Berlin felett az ég"-ben még angyalként megmutatkozó, kiváló svájci színészben természetesen ezúttal sem kell csalódnunk. Minden ízében és rezdülésében elénk sugároz valakit, aki nem a sokat parodizált főgonosz (lsd. "A diktátor", "Az utolsó tíz nap", "Moloch"), hanem valami megdöbbentőbb: megformálásában a történelem egyik legsikeresebb tömeggyilkosa egy magányos és mániákus, önmagát és célját tökéletesnek hívő öregember képében jelenik meg előttünk.