Nem is olyan régen idézték az amerikai kongresszus trösztellenes vizsgálóbizottsága elé azt az embert, aki manapság a világ leggazdagabb emberének számít, és nagy valószínűség szerint a kedves olvasó is az ő pici-puha cégének egyik termékének felhasználásával olvashatja ezen sorokat. Az ok, amiért ezt az embert a bizottság elé citálták, az az, hogy agresszív üzletpolitikájával monopóliumra törekszik a számítógép-felhasználók világszerte egyre növekvő, immár milliárdos táborában: tíz felhasználó közül kilenc biztosan az ő szoftverjeit használja, láthatjuk a monitorunkon a cég ablakos logóját. Hatalmas tőkeerejével és kapcsolatrendszerével esélyt sem ad az egyébként lehet, hogy jobban működő, de befolyásokban és pénzben szegényebb alternatíváknak. Azonban Bill bácsi jólfizetett ügyvédei cinikus lezserséggel söpörték le az asztalról a vádakat, de látva a híradóban az utcán ellene tüntetőket, és az ösztönös igazságérzetű fiatal hackerek folyamatos aknamunkáját látva, talán nem végleg.
Ezen fenti esemény illusztrálására születhetett meg a Bízd a hackerre! című amerikai mozi. (Csak csendben jegyezném meg azt, hogy majd pont a film világában globális uralomra törő hollywoodi arcok fogják a tutit megmondani. Egyik kutya, a másik eb - erről a mi Virág elvtársunk se nyitna vitát.)
Spongya rá, nekünk most itt van egy helyes és okos srác, Milo (Ryan Philippe), aki fiatal kora ellenére komoly eredményeket ért már el a szoftverfejlesztés területén. Tevékenységére felfigyel és fontos állást kínál neki az iszonyú gazdag és nagyhatalmú Gary Winston (Tim Robbins), aki a NURV nevű programfejlesztő cég tulajdonosa, és mellesleg Milo példaképe. Winston egy digitális konvergencia elnevezésű rendszer kifejlesztésén dolgozik, amelynek lényege, hogy általa összekapcsolható - és ellenőrizhető - lenne a digitális kommunikáció minden eszköze, a telefon, a számítógép, a televízió. Milo a nagy szakmai kihívást látja ebben, és elvállalja a megbízást. Luxus munkakörülmények közé kerül, és úgy tűnik minden és mindenki nagyszerű a NURV-nál. De Milo legjobb barátja brutális gyilkosság áldozata lesz, és a srác ennek hatására is, elkezd maga körül nézni. Ki is ez a Winston, mit is akar tulajdonképpen, bízhat-e a jófejnek tűnő munkatársaiban, vagy csak a régi, még élő haverokra számíthat? Rutinos mozinézők sejthetik a végkifejletet, a rutintalanabbak pedig majd megtudják.
Jó választás volt a viszonylag ismeretlen fiatal színészekre osztani a tehetséges programozók szerepeit, hiszen mint a valóságban is, nem ismerhetjük a nap huszonnégy órájából húszat a számítógép monitorja előtt töltő hackereket, ad abszurdum hülyén is vette ki volna magát az, ha mondjuk az isteni di Capriót látnánk a keyboard billentyűit püfölni, miközben tegnap még a Titanicon hódított. Ez így hiteles, mint ahogy hiteles Tim Robbins is a gátlástalan szoftvermogul szerepében, figurája ebben a filmben szándékoltan emlékeztet az írás elején említett gyaníthatóan hasonló tevékenységet folytató valóságos személyre.
Tulajdonképpen műfaján, a thrilleren belül megállja helyét ez a mozi, jó ritmusú, izgalmas, fordulatos a sztorija, és nem elhanyagolható az a tény, hogy valós problematikára, sokunkat érintő veszélyre hívja fel a figyelmet.
Ennél többet azonban nem várhatunk egy hollywoodi, jelen esetben Metro-Goldwyn-Mayer produkciótól, hiszen a profithajhász szórakoztatóipar lesz az utolsó, amely bármiféle forradalmat fog kirobbantani: az nem az ő dolguk, alapvető érdekeikkel ellenkezne. Ez másokra vár, jelen esetben azokra a szoba, vagy a garázs mélyén a számítógép billentyűit püfölő, még felelősen gondolkodni képes fiatalokra, akik viszont ezt a filmet nem fogják látni, mivel minden idejüket a monitor előtt töltik, és azzal foglalkoznak, hogy az információ szabad áramlásának érdekében ne csak ablakok, ajtók nyíljanak, hanem egyáltalán minden fal és akadály eltűnjön.
Akkor szép és szabad lesz az új, való világ, úgy mint a moziban.
