Van egy jelenet ebben a filmben: az elhomályosult tekintetű - és szellemű - matematikaprofesszor (Anthony Hopkins) évek "munkáját" nyújtja át lányának egy füzetben. Gwyneth Paltrow felolvassa a "bizonyítást": a végeláthatatlan szöveg a könyvesboltok forgalmát hozza összefüggésbe X-szel, a hideggel és a befagyott tóval (a Pulitzer-díjas mű az utóbbi idők legjobban megírt vagy legalábbis lélektanilag legpontosabb dialógusait adja a színészek szájába). A végén sejtjük, hogy Hopkins fáradt pislogása mögött ott a ráismerés - a beteg elméből egy pillanatra, valószínűleg utoljára kibukkanó értelemé, amely még ráébred saját hiányára, hogy aztán végleg eltűnjön. Ekkor már tudható: a darab a padlóig nyomja majd a gázt.
Szóval Hopkins őrült, a lánya meg őrzi - a film flashbackekben idézi fel az apa halála előtti időszakot. Az izgalmas szál - vajon ki írta az íróasztalfiókból előkerült negyvenoldalnyi, forradalmi matematikai bizonyítást, és bizonyítható-e a bizonyítás eredete - végig ébren tartja a feszültséget, de a mű nem elsősorban ettől kiváló. Gyász és őrület fogalmait ragadja meg életszerűen, nem mellébeszélve. Fel meri tétetni főszereplőjével a kérdést: vajon ő is olyan lesz, mint az apja? És mégsem hanyatlik giccsbe. John Madden szép, emberi filmet csinált: David Auburn feszes drámáját feszes drámává adaptálta, igazi katarzissal, valódi aktorokkal, amerikai moziban ritka, hihető párbeszédekkel.
