Roman Polanskit mostanában (megint) nem filmjeivel, hanem büntetendő előéletével kapcsolatban szokás emlegetni. Épp ideje lett volna, hogy újra megvillantsa tehetségét, és egy, a legjobb korszakait idéző filmmel emlékeztessen mindenkit: a jól csengő névnek sokkal inkább a filmes folyóiratokban, mintsem a bulvárlapokban a helye. A Szellemíró viszont közel sem elég ehhez.
Ha egy filmrendezőnek már végképp nincs mivel előrukkolnia - vagy ha kockázatmentes, cserébe viszont kevéske pénzre vágyik valamelyik kábeltévé-csatornától -, előbb-utóbb biztos eljut a CIA-ig: lévén titkosszolgálatok ügynöksége, mindenki keveset tud róla, következésképpen bármi elhihető vele kapcsolatban. Na meg mégiscsak szexibb valami zsíros amerikás-összeesküvős sztorival ijesztgetni az egyszeri mozinézőt, mint mondjuk szellemekkel, még ha a hatásmechanizmus voltaképpen azonos is. (Persze most a huszonegyedik századról beszélünk - a kellemesen paranoid összeesküvés-filmeknek is megvolt a maga aranykora, ha nem is épp tegnap.) Az azért szomorú, hogy Roman Polanski is eljutott idáig.
Az Ewan McGregor alakította szellemíró, azaz érdekes életű, de tollforgatásban tehetségtelen emberek felbérelt, névtelenséget vállaló életrajzírója (a forgatókönyv viszonylag rövid idő alatt felsorolható igazán jó ötleteinek egyike, hogy neve egyszer sem hangzik el a filmben, s ez ráadásul még csak fel sem tűnik) élete legjobban fizető munkáját vállalja el: a leköszönt brit miniszterelnök memoárját kéne gatyába ráznia, miután a könyvet elkezdő szellemíró rejtélyes körülmények közt elhalálozott. Igen ám, de nem csak, hogy az ex-elnököt munka közben háborús bűnökkel vádolják meg, de még az elhunyt szellemíró vére is felkiált emberünkhöz a földről, ugyan nyomozná ki, hogy is esett a csúf eset. Úgyhogy megjelennek a vásznon az Emberek, Akiknek a Szemük Sem Áll Jól, meg a sötétített üvegű gépkocsik a visszapillantó tükörben. És persze minden út a CIA-hoz vezet - hiszen ebben az unalmas és korlátolt világban minden utat a CIA épített.
S hogy miben tér el mindez a manapság már a kertévéken is ritkábban látható B-kategóriás thrillerektől? A forgatókönyv kiszámíthatóságában biztosan nem - aki kettőnél több hasonló filmet látott életében, az abban a pillanatban megmondja, hogy a szellemíró és a first lady húsz percen belül közösen tesztelik majd az elnöki lakosztály drága ágyának rugóit, mikor előbbi meghallja a magára hagyott és megbántott nő pityergését egy ajtó túloldaláról; és ez csak egy példa a sokból. A hitelesség sem jó válasz: nehezen magyarázható, hogy ha a "magányosan" sétáló first ladyt is testőr kíséri a tengerparthoz sírni, akkor vajon hogy juthat az ex-elnök közvetlen közelébe egy állig felfegyverzett férfi (ráadásul olyan, aki hetek óta hívja fel magára a figyelmet a háborús bűnösnek kikiáltott politikus elleni tüntetéseken). S még csak a jobb jellemrajz sem jellemző a filmre: Pierce Brosnan politikus-karaktere egy az egyben lett átemelve vagy kéttucat hasonló filmből, mimikástul, hangsúlyostul, de még hirtelen kiakadása is konzervből van előhúzva; McGregornak meg egész egyszerűen nulla motivációt sikerül felmutatnia arra, vajon miért is kockáztatná az életét az ex-elnök titkainak felfedéséért, ha nem is csak, hogy meglehetősen apatikus máskülönben, de még viccelődik is azon, hogy nem oknyomozó riporter, hanem csak béríró ő.
A helyes válasz a fenti kérdésre az aktuálpolitika. Polanski ugyanis leplezetlenül Tony Blairről akart beszélni a Szellemíróval (olyannyira, hogy amerikai külügyminiszternek a Condoleezza Rice-hasonmásverseny különdíjasát tette meg), ám mivel az ő pályája nem volt elég izgalmas, mindezt fikcióba ágyazta - s a nagy keveredésben végül pár közhely maradt csupán érvényes, miszerint amit az egyik morális kötelességnek lát, azt a másik vélheti felháborító bűnnek, vagy hogy könnyű az elveket hangoztatni, amíg azok elvek maradnak, és nem a konkrét hétköznapokról szólnak; és így tovább.
A másik, ami miatt megkülönböztethető a Szellemíró a kisköltségvetésű tucat-thrillektől, a főszereplő személye. Ewan McGregor remek alakítása ugyanis emlékezetesebb a megszokottnál: a szellemíró esetlenebb, szürkébb, "hősietlenebb" az átlagnál, s így (mivel körülötte forog a történet minden perce) végeredményben eltér az átlagostól a tempó, a megközelítés is, emberibb az egész - ez pedig legalább egy kicsinykét felvillant abból, miért is jó Polanski, amikor tényleg jó. A szerzői filmes vonulat viszont nem fér össze a zsánerfilmessel, s végül kiütik egymás jó tulajdonságait: a kicsit másmilyen látásmód nem elég egy egyedi filmhez - viszont elég ahhoz, hogy semlegesítse a zsáner zsigerekre, ösztönökre építő hatásmechanizmusát. Így végül még az izgalom is elvész a történetből. De nem marad a helyén semmi.
