Nem könnyű filmesnek lenni. Elég nehéz szakma, ráadásul néha azt gondolják az alkotók, hogy a trendeknek kell megfelelni – amelyek persze változnak, ahogy fú a szél. Így aztán gyorsan kell cselekedni – és jól be kell lőni a megcélzott fogyasztóréteget.
A szponzor jó, a szponzor szép, a szponzor tökéletes
No, nem elírás a fogyasztói réteg kifejezés: a Step Up filmek (és a Street Dance és vagy egy tucatnyi Disney-sorozat, amely ugyanerre a kaptafára készül) a mai tiniket próbálják meg elérni, az alábbi séma alapján: végy két – lehetőleg nem túl ismert – főszereplőt, akik valamilyen társadalmi ellenét – gazdag-szegény – miatt soha a büdös életbe’ nem találkoznának, de összehozza őket a tánc. Általában szóba kerül a kilakoltatás, a közösség ereje, a banda összetartása, némi – felszínen érintett – bűnözés, egy kicsi konfliktus a banda tagjai között, esetleg a csúnya/pökhendi/öreg szülők/felnőttek/tanárok is belezavarnak a képbe – és kész is a legújabb műremek.
[img id=413486 instance=1 align=left img]De az egész nem is lényeges: sokkal fontosabb a mindenható szponzor. Azt hittem, hogy az SOS szerelemnél nincs lejjebb, jelentem, van. Amikor a történet úgy kezdődik, hogy a Youtube-on kell elérni egymillió kattintást, akkor már megcsikordulnak a fogaim, de legalább a film egyetlen értékelhető poénja rögtön az elején el is hangzik. A nagyobb baj a kütyükkel van: a sztori szerint egy lepukkant, bontásra ítélt negyedben alsóbb osztálybeli fiúk és lányok próbálnak tenni valamit az ellen, hogy jobbára bevándorló, és sajnos nem befutott őseik otthonait lerombolják. Nem, hiszem, hogy a nyomornegyedben tabletekkel rohangálnak, baromi nagy – jól láthatóan Apple – gépekkel állítják elő a kúl zenéhez illő kúl látványt. Ezen még mondjuk túllépünk, de hogy az legyen a végső csapás, hogy a feltörekvő csapatot egy marketinges repítse az egekbe, valami olyan szöveggel, hogy "Én vagyok a Nájki marketingese", az már a legengedékenyebb szívet is jéggé fagyasztja…
Ezmiez?
Nos, a Step Up 4-et – mint számos elődjét – tekinthetjük filmnek, de akkor rögtön adhatnánk neki 1-est, és a dolog ezzel el is van intézve. Merthogy filmként értékelhetetlen, gagyi párbeszédek (mellékesen: a magyar szinkron szövege sem nevezhető a legjobbnak – néhol egészen irodalmi magasságokban időzik, ami egy ilyen alkotásnál nevetséges), gagyi történet, rengeteg zene, tánc – ez valahogy nem áll össze. Ha úgy tekintjük, mint videoklipek laza szövetét, már kapiskáljuk a lényeget: egy Calvin Kline alsónadrág-modell táncostól (Ryan Guzman) és egy született táncostól (Kathryn McCormick) nem is várhatunk shakespeare-i mélységeket.
Viszont mindketten hihetetlenül ügyes táncosok – ráadásul McCormick kisasszony klasszikus balett képzését is megcsillogtathatja a Step Up 4-ben.
Összegezve
A film egészen biztosan nem vonul be a filmtörténetbe, de a tinik (elsősorban lányok) biztosan kajolják majd: sok, szép, izzadó test vonaglik nagyon profin a vásznon, mellesleg van némi romantika, és a csúnya rossz bácsik is meglakolnak a végén. Zsírság.
Kinek ajánljuk?
- Táncosoknak okulásul.
- Tinilányoknak.
- MTV-n/VIVA tv-n csüngőknek.
Kinek nem?
- Bárkinek 13 év felett.
- Bárkinek, aki azt hiszi, Peter Gallagher jobb sorsra érdemes.
- Bárkinek, aki azt hiszi, hogy ami a vásznon van, az mindig film.
5,5/10
