Bőgő hiperszarvas

Az a baj, hogy nem sikerül azt a zavart és megilletődött állapotot megtalálni önmagamban, amelyre feltehetően az alkotók vágytak, amikor eldöntötték, hogy az életről, halálról, időről és egyéb nyalánkságokról szóló kétórás videoklipjüket a nyakamba szakasztják.

Szóval ott vagyunk a régi tanulságnál: a filmkészítés nemcsak kézimunka, de agy is kell hozzá. Anélkül csak ez sül ki belőle, ez a képbomba, meg Jared Leto, aki fantasztikusan tudja meregetni a szemeit, de mégis olyan, mint egy elhibázott Jim Carrey.

Persze meg is fordíthatjuk a képletet, az is baj, ha a filmrendező nagyon gondolkodni kezd, ha tizenöt év után végre meg akarja mutatni, hogy ő Fellini egyenesági leszármazottja, hogy élmég az európai filmművészet, fölhasználunk mindent, amit az amerikaiak kitalálnak, de nekünk lelkünk, eszünk, ihletünk is van, mi művészfilmeket hozunk létre.

A szándékot éppenséggel értékelni is lehet, de lélek, ész, ihlet dolgában nem lehet megbízni Jaco Van Dormaelben. Tényleg fölhasznál mindent, amit lehet, állandóan egy klipben érzi magát az ember, időnként azt is meg tudja mondani, hogy melyik klipben, ezer éve volt egy Jennifer Lopez-szám, abban volt a képeslapos ötlet, hogy a történet voltaképpen csak a lapon játszódik, furcsa volt most viszontlátni, mély értelemmel. Vannak szépséges ötletek, a tetovált fejű orvos mindenképpen értékelendő, és van, amit nem sikerült még eltanulni az amerikaiaktól, ez a gumiálarcos öregítés, meg a néhány szálnyi hosszú haj az öreg koponyán még az Amadeus idején volt divatban. Akkor is azzal a céllal használták, hogy elájuljon az ember, mire képes a maszkmesterség, és milyen bravúros az a színész, aki a hangját, lényét, mindenét hozzá tudja öregíteni a gumifejhez. Valóban az, de a Benjamin Button után ilyesmivel előállni kicsit avítt.

Bár ez volna a legnagyobb baj. De mindez csak arról szól, hogy Jaco Van Dormael tudja, hogyan kell filmet készíteni, csak azt nem tudja, hogy miért. Én meg azt nem tudom, hogy miért ő a szerencsés. Dormael már a névadásnál megbukott, Nemo Nobodynak nevezni a főhőst majdnem annyira kínos, mint a Sirhacc Béla. Csupa olyan ötletet és felvetést látunk, amelyeket legkésőbb tízévesen már földolgoztunk, hogy ha apu nem találkozik anyuval azon az estén, akkor most nem lennénk mi sem, bár, ha nem lennénk, akkor ezen nem is tudnánk sokat gondolkodni. Ha nem ezen az úton megyünk, hanem a másikon, talán találkozunk valakivel, és más életet élünk, de csodálatos lenne ezerszeresen élni az életet. Vagy ha nem ezerszeresen, legalább tízszeresen, végigvenni legalább néhány lehetőséget. Igen, igen. És?

Erre az ésre nem sikerült megtalálnom a választ. Látom, hogy facsargatni próbálják a szívemet, és nyúlik a kéz a vonattal elutazó édesanya után, miközben tétován sírdogál az apa a peronon, ez ám a csapda, mert valahogy lesz, így vagy úgy, vagy mindkétféleképpen. Egy óra elteltével már nagyon nehéz megmondani, hogy miért is kell nézni a filmet. Pláne egy újabb órán át. Egy halom lapos történet, és nézői szempontból szinte teljesen mindegy, hogy most ugyanaz a főszereplő vagy változik, hiszen az ugyanaz sem ugyanaz. Csurran-csöppen a könny, szalad a kisfiú, eléri a vonatot, vagy nem éri el a vonatot. Harmadik eset nincs.