A lengyel születésű, Hollandiában dolgozó Urszula Antoniak számtalan díjat nyert első filmje olyan, mint egy kifordított pointilista festmény, amelynek közel hajolva minden egyes festékfoltja gyönyörű, de ahogy eltávolodunk, az egésszé összeálló kép már mégsem olyan jó, amilyennek az előbb tűnt. Viszont egy filmet sokkal inkább lehet "közelről nézni", mint egy festményt - úgy megmarad a szépség.
Egy fiatal nő ül üres lakásának ablakában, és bámulja, ahogy a hajléktalanok széthordják addigi életének minden tárgyi összetevőjét. Lehúzza ujjáról a jegygyűrűjét, majd fogja hátizsákját - benne pár holmi a sátorozáshoz és legfeljebb egy váltás ruha -, és kivonul a civilizációból. Ám amikor megérkezik a világ végére (egyébként tényleg: legalábbis Írország legnyugatibb megyéjébe), rájön, hogy nincs egyedül: megpillant egy magányosan álló házat egy magányosan álló férfival. S bár a nő olyan tüskés, hogy a sünök is átmennek láttára a rét túloldalára, mégis üzletet köt a férfival: ha enni ad neki, és nem beszél sem magáról, sem nem kérdez a nőről semmit, még a nevét sem, akkor dolgozik neki. A szeretet vagy a szerelem viszont - Antoniak szerint - nem törődik a kimondott szavakkal vagy elmesélt (élet)történetekkel, azok nélkül is kialakul, ha ki kell neki.
Kár is folytatni a történetet, mert annak minden pontja előre kitalálható - mégsem lehet sablonosnak nevezni; akkor már inkább archetipikusnak, az jobban illik rá. Mert Urszula Antoniak filmje nem más, mint egy egyszerű, de elemi erejű mese a szerelemről. Szép ugyan, de újat mondani sem nem tud, sem nem akar, s ez a film egészét tekintve csalódás - amiért részben kárpótolnak azok a részletek, amelyekből ez az egész felépül.
Ilyen elsősorban a két színész, Lotte Verbeek és Stephen Rea játéka és létezése. A korábban, a Síró játék című film főszerepéért Oscar-jelölt Rea (mivel a filmben nagyjából harminc mondat, azaz úgy tíz percnyi szöveges jelenet van) finom gesztusokkal, sokatmondó mimikával fejezi ki magát; az itthon (nagyon reméljük, hogy csak eddig) ismeretlen Lotte Verbeek pedig az a fajta színésznő, akinek már a kisugárzása is elég ahhoz, hogy emlékezetes legyen. Játéka elsősorban elegáns: arckifejezésének egy-egy változásával, egy-egy váratlanul előbukkanó és alig pár másodpercig látható mosollyal, kiabálásnál is jobban hallható testbeszédével azonnal lenyűgöz bárkit.
És elegáns maga a film is - mind Antoniak rendezése, mind a rendkívül tehetségesnek tűnő operatőr, Daniël Bouquet képei (igaz: az, hogy Bouquet korántsem idegenkedik az esztétizálástól, az erre érzékenyebbekben visszatetszést kelthet). Mivel Antoniaknak nem volt más szándéka, mint a mindenki számára ismerős mese végigvezetése, higgadt, rendkívül jó ritmusú filmet rendezett, felesleges sallangok nélkül, amelyben néha átadja a főszerepet a mind a sztorival, mind a szereplőkkel jól harmonizáló természetképeknek, az ember-telen, széles horizontnak, a szabadság érzetének. Mondandói egyszerűek, de jól előadottak - például ahogy a civilizációt maga mögött hagyó nő a frissen ébredt szeretet hatására egyfajta saját civilizációt próbál létrehozni a világtól távoli házikóban. Mindezt pedig olyan képek egészítik ki, amelyek a szó legegyszerűbb értelmében szépek - csendéletnek is beillő beállítások, tájképek vagy a teljes vásznat betöltő, egymás felé tapogatózó kisujjak.
Szép, hangulatos és hatásos film a Semmit magamról, amelynek egyszerűsége lehet zavaró - de lehet a rendező maga elé tűzött céljának sikerét igazoló tényező is.
