Majd' belefacsarodik a szívem, annyira borzalmas lett Boris Vian magnum opusának régóta várt adaptációja. Ugyanitt: Amélie csúnyán öregszik. Igen, csúnyán. Igen csúnyán.

"Az én időm értékes, vesztegessük inkább a magáét!" – mondotta Vian egy szép napon, s nagyjából ezzel a sziporkával le is lehetne írni azon szenvedésem, amit az egyik kedvenc olvasmányélményem mozgóképes abúzusa közben voltam kénytelen átélni. Ó, hányszor, de hányszor játszottam le Colin és Chloé tragikus szerelmének történetét személyre szabott diavetítőmön, a mindenható Fantázia útmutatásait követve. Vian (le)írói zsenialitásának köszönhetően a mára már megsárgult papírra vetett szavak – édesanyám nagy becsben őrzött példánya 1979-es kiadású – szinte életre keltek, ahogy újra és újra alámerültem a regény élénk költői képekkel, szellemes nyelvi leleményekkel, s túlburjánzó szinesztéziákkal benépesített szürreális világába. Ingoványos, futóhomok-csapdákkal tarkított talajra lép az, ki megfilmesítésre adja a fejét, jól tudja ezt egy bizonyos Charles Belmont is, aki a Spray of the Days-zel (1968) kísérelte meg celluloidon ábrázolni a lehetetlent, már ami a korszaka filmtechnikai fejlettségét és a rendelkezésére álló erőforrásokat illeti. És jól tudja ezt Go Riju, aki ugyan elődjéhez képest már nagyobb sikerrel vette az akadályt, még ha Kuroe (2001) címet viselő alkotása a kultúrexport közepette le- és földhöz is ragadt a melodrámák síkján veszteglő echte-művészfilmek szintjén.

Olvasóként és egyben filmrajongóként tán az egyik legizgalmasabb tevékenység a világon, mikor kedvenc írásművedhez komplett szereplőgárdát, no és a gyeplőt a kezében tartó auteurt vizionálsz. Engem a Tajtékos napok esetében elsősorban nem is a főszereplők személye foglalkoztatott (pedig, miként a mostani adaptáció szomorú példája is mutatja, miattuk is igencsak aggodalmaskodnom kellett volna), hanem elsősorban azé a látnoki képességekkel megáldott rendezőé, kinek vezényletével életre kelhet Vian, a többek között íróként, költőként, zenészként, fordítóként, kritikusként, feltalálóként és mérnökként tevékenykedő reneszánsz ember mesterműve. Eszembe jutott hát Guillermo Del Toro. Aztán egy pillanatra Terry Gilliam. Majd Kim Ki-duk, habár ízig-vérig európai irományról beszélünk. Vagy, hogyha animációs filmes vágná bele fejszéjét, esetleg Ari Folman, netán Satoshi Kon (holott, lásd Kimet). Mi több – és ez ad a mostani csalódott fanyalgásnak felettébb fancsali fricskát –, Michel Gondry neve is megfordult a fejemben. Bizony ám. Az általam kikezdhetetlen gyöngyszemként számon tartott Egy makulátlan elme örök ragyogásával (2004) bebizonyította, hogy otthonosan mozog keserédes, ám rendhagyó szerelmi történetben (kínzó kérdés: mindebből vajon mekkora érdemszelet tulajdonítható a forgatókönyvíró Charlie Kaufmannak?), ráadásul a Chloé halálos betegségével párhuzamosan szertelenül transzformálódó, hol bohókás, hol nyomasztó díszletek készítéséért sem kéne a szomszédba mennie. Fel nem foghatom, hogy tévedhettem ekkorát.

Pedig a hanyatlás jelei előttem tornyosultak: előbb a Tekerd vissza, haver! (2008), majd az azt követő Zöld darázs (2011) képében. Gondry annak rendje, s módja szerint, illedelmesen bekopogtatott Hollywoodba, ám nem sok ajtó tárult ki előtte – és azok is hamar bezárultak –, így hazájába visszatérve a Tajtékos napokban sűrítette össze azt a felgyülemlett szerzői energiát, amit egy amerikai stúdiófilmnél értelemszerűen nem tudott alaposan „kialkotni” magából. (Ráadásul Frászpirin doktor alakításával még egy hangsúlyosabb mellékszerepet is magára vállalt!) Ehhez mérten legújabb mozija úgy kezdődik, mint egy valódi, hamisíthatatlan Gondry-kavalkád, és épp ez a harsány megközelítés, ami majdhogynem rögtön meg is fullasztja az alapanyagot. Vian szövegében már Colin és Chloé kapcsolatának elején, a felhőtlen partik és kvaterkák közepette is lehetett érezni egyfajta melankolikus fenyegetettséget, a veszteség mindvégig a sarkon túl ólálkodott. Komoly hangnembeli problémákkal kell tehát szembesülnie az alkotónak, hiszen egy olyan szerelmi történetről beszélünk, melyben egy jégpályán halomra halnak az emberek, melyben Colin lefejezi az öltözőkabin kulcsát késlekedve átnyújtó alkalmazottat, melyben egy kultikus filozófus előadása előtt tucatjával mészárolják le a hisztérikus résztvevőket, melyben az útmenti villanypóznáról szörnyszerű pikkelyes alak néz le az elhaladókra, melyben az orvosi negyed csatornáiban emberi húscafatok úszkálnak, melyben a városon kívül halálos rézmezőkön gürcölnek az emberek. Gondry ezzel szemben túlzenéli és -gyorsítja a film első harmadát, ócska poénokká bagatellizálva, vagy – a rézmező és a húscafatok esetében – meg sem mutatva, vagy a messzi-messzi háttérbe, a néző ingerküszöbén és látóterén túlra száműzve a szörnyűséges történteket. Görcsösen ragaszkodik a videoklipjeiben tökélyre vitt stop motion trükkhöz, miközben Vian világa, és az azt benépesítő emberek és tárgyak annál sokkal organikusabb megoldást érdemelnének. (Lásd még a filmet végigkísérő kisegeret.) Olvasás közben egy élő, mocorgó, lélegző teret képzeltem magam elé, ahol valóban előfordulhat, hogy szó szerint rózsaszín köd ereszkedik a szerelmesekre, ezzel szemben be kell érnünk Gondry otromba barkácsolásával, egy gusztustalan vidámparki műanyag hattyúval, amit egy építési daru emel a város fölé. Lebegés helyett kézműves indusztrializmust, folyékony létezés helyett akadozó, filmkockánkénti döcögést látunk, ami egyes, például a lélektelen gyárakban játszódó jelenetekben még működhetne is, de a regény talajtól elemelkedett, elvarázsolt atmoszférájával nem harmonizál. Hasonlításképp: Vian műve mint egy éteri Cirque du Soleil- előadás, Gondry interpretációjában azonban csak poros, meg-megakadó bolhacirkusz.

A cirkuszi performanszban résztvevők pedig sajnálatos módon képtelenek nagyívű érzelmek ábrázolására, két főszereplőnk súlyos szereposztási balfogásnak bizonyul. Romain Duris még csak-csak elmenne Colinnek, de közte és a Chloét alakító Audrey Tautou között semmi kémia nincsen. Arról nem is beszélve, hogy a színésznő egykor még nemzetközi sztárvalutát érő, alaposan elkoptatott őzikeszemei körül mára tova lett a csillogás; Tautou már a film elején úgy néz ki, mint aki halálos beteg, arca beesett és sápadt, fogai sárgák, mosolya fásult és a legkevésbé sem őszinte. Inkább hasonlít ázott verébre, mintsem a vágy titokzatos tárgyára, akiért veszettül epekedhetne bármely férfi. Értem én, hogy ismert sztárra van szükség, felette azonban eljárt az idő, egyszerűen alkalmatlan és túl öreg a szerephez, gyerekes gügyögése bántó, aurája nincsen, szenvelgése unalmas. Valós emóciók híján Gondry, elképesztően esetlenül, néhol narrációra támaszkodik, ami egy gépírókkal tömött futószalag-teremben testesül meg. Hihetetlenül suta trouvaille adaptáció esetében egy az egyben a vászonra írni a regény szavait, miközben meg sem próbálja esetleg így vagy úgy, de ábrázolni a leírtakat. És ha már a leírtaknál tartunk: a stáblista szerint a magyar szöveg az eredeti Bajomi Lázár Endre-féle fordítás alapján készült, aki Vian szófaragó leleményeit nagyszerűen ültette át nyelvünkre, a film szinkronja azonban bőven túlmegy a jópofáskodás és az irritáló szóviccek minden határán. Egy ízben pedig, mikor Colin keserű vallomást tesz Alise-nak (és vica versa), Gondry nagyot változtat az alapanyagon: a vásznon explicit megcsalás-szcénát látunk, ráadásul Chloé is tanúja mindennek.

A Colinék életét körülvevő értelmiségi dekadencia – vagy gazdag naplopás, nézőpont kérdése – magasztosan felelőtlen felfogásából alig kapunk egy kis ízelítőt, ahogy a regényben oly lélekrombolóan és lehangolóan ábrázolt, falanszterszerű munkáslétből is csak parányi szemelvényeket villant fel a rendező. Colin szakácsának és személyi tanácsadójának, Nicolas-nak (a 2011-es Életrevalókban megismert Omar Sy) valamit régi barátjának, a Jean-Sol Partre-megszállott Chicknek (Gad Elmaleh) köszönhetünk azért jobban sikerült pillanatokat, előbbi túláradó optimista energiájának és az általa táncolt sandacsacsának, utóbbi átérezhető gyűjtői mániájának hála. Mindeközben viszont szerzőnk két szék között a földre huppan: filmje rossz adaptáció, adaptációja rossz Gondry-film. Mivel az elején elbagatellizálta a kegyetlenebb momentumokat, nemhogy a saját publikuma, az átlagnéző, aki mondjuk gyanútlanul "csupán csak" egy Tautou-romkomra ül be, sincs felkészülve arra a lehangoló tragédia-sorjázásra, ami a finálé folyamán lejátszódik: a gyári masina által darabokra cincált munkásokra, a fejbe lőtt Chickre, az Alise által kitépett szívekre, az ellendrukkerekkel tarkított temetésre, az előbb az utcakőre, majd egy jelöletlen sírba hajított Chloé látványára. (Amúgy hogy volt képe a filmbéli Colinnek és Nicolas-nak a gyászmenet közben, ha csak egy rövid pillanatig is, de elnevetni magát?) És a végére szépen, művészieskedőn, de mindenek előtt teljesen feleslegesen és szépelgőn kifakul az addig színes film, hogy még az is megértse, akinek esetleg nem esett volna le: most bizony nagy dráma megy végbe.

Többé-kevésbé az én ábrázatom is ebbe a színspektrumba jutott el, mire véget ért a Tajtékos napok Michel Gondry-féle adaptációja.