A Golyózápor cím nem talált, mert az eredeti, Shoot'em Up a számítógépes játékok azon fajtájára utal, amiben az általunk irányított főhősnek mindenkit meg kell ölnie. Na, ez a film hozza ezt az elvárást, mivel az egész olyan, mint egy 3PS (third-person shooter) játék: lecsúszott hősünk sikoltást hall, segítségre siet, fegyvert szerez és lőni kezd. Először tíz embert, majd ötvenet, aztán egy zsoldos csapatot, meg egy amerikai alelnöknyi gépet. Mintha egyre magasabb szintekre ugrálva jutnánk el célunkig, ami egy baba megmentése és egyben Amerika megóvása a fegyvergyártóktól.
A hideg, steril, poszt-Mad Max-i szupervárosban (képileg tipikusan a felhőkarcolók árnyékában az elhagyott házakban és utcákban) egy westernfilm játszódik ugyanis: kétes megítélésű hősünk (Clive Owen) egy terhes anya segítségére siet, hogy életét megmentve levezényelje a filmtörténet legpörgősebb, leglőporosabb terhességét. És persze a magányos lovas elhagyná a bébit miután az anyát fejbe lövik, de a szíve vezeti, mert mindig az elesett mellé kell állni. Ez a vadnyugat törvénye, de akkor jön a klasszikus Arnold Schwarzenegger-es poén: a gyilkológép magához szorítja a gyereket mint egy amerikai futballista és menekülni kezd vele, közben persze szaros pelenkát is kell cserélni. De mit lehet csinálni, ha felsír? Zoknit húz a fejére.
Az akciófilm mellett sokkal fontosabb, hogy Clive Owen egy igazi, a lószart a csizmájáról le nem kaparó revolverhős, gyorsabb mint Lucky Luke és John Wayne szerelemgyereke, miközben annyira szerencsétlen, mint Clint Eastwood a Nincs bocsánatban. Clive Owen levitézlett elitkatonaként répát eszik, mert annak karotin tartalmától jobban lát, ami egy magafajta metropoliszi westernhősnek a legfontosabb szerve. Mert ujj nélkül lehet lőni, mint azt bizonyítja is, de szem nélkül nehezebben.
A rendező, Michael Davis rendkívül bátor, tehetséges és humoros: a fegyver fallikus szimbólumjellegét kiemelve dugás közben is gyilkolja az ellent Clive Owen, miközben Monica Bellucci egy hatalmasat élvez. Ezt még Kovi sem merte megcsinálni. Legnagyobb húzása még sem az idióta forgatókönyv, a répaevő hős vagy a szuperlátványos akciójelenetek voltak, hanem a három főszereplő, akiket előtte nehéz volt elképzelni egy ilyen bangbang-filmben. Az öregedő Grabowszkit live-action-filmben is könnyedén hozó Oscarra jelölt színész, Paul Giamatti például olyan papucsférj, hogy golyóval átlőve felhívja a feleségét, és olyan főnök, aki egyszerre mesterlövész, ítéletvégrehajtó és könyörtelen agy. És nagyon-nagyon jó színész, pedig tohonya alakját még egy akcióparódiában is nehéz elképzelni.
Az olvasót persze az érdekli, látszik-e Monica Bellucci melle. És igen. A negyvenes nők versenyében még mindig ő néz ki a legjobban, bár már a bőrén érezni a kort. Ha van olyan olvasó, akit más is érdekel, annak elmondom, igenis nagyon jó színésznő, csak a melle miatt ez most ez nem látszott. Ezúttal egy elitprostit alakít, akinek különleges szolgáltatása az anyatej, de érző szívű anyaként bárkit leszop, hogy kaját szerezzen a gyereknek.
A 86 perces film a Nirvana-számra elinduló öldökléstől kezdve megfelelő ritmusban pörög, miközben szinte minden jelenetben kifigurázzák az általuk is használt műfajt. Itt mindenre lőnek, ami mozog és arra is, ami nem: miközben hihetetlen aprólékosan kidolgozott akciójelenetekben elhasználnak 15 liter művért és elhullik száz ember, egy pillanatra sem veszik komolyan magukat az alkotók. És az ilyet nagyon lehet szeretni. Mert ha egy film az első snitt-től az utolsóig önironikus, akkor ott nem hördülünk fel azon, ha a gonosznak először a copfját lövik el, majd utána jön a headshot. Kopaszodó embernél a copf az ciki.
