Szériahiba

Sorozatgyártás esetén előfordul, hogy egyes darabok sikerülnek, mások meg nem. Különösen, ha a minőségi kontroll eleve a gyártókra van bízva, akik nyilvánvalóan széles mosollyal bólogatják, hogy "jó a cucc", még akkor is – vagy akkor pláne-direkt –, ha tudják, hogy áh, dehogy. Sőt.

A Luc Bessoni akciófilm-nagyüzem utóbbi időbeli teljesítményét elnézve – amik közé nem soroltuk az olyan önálló szériákat, mint A szállító-trilógia –, meg kell, hogy állapítsuk, a Hitman – A bérgyilkos, az Elrabolva, a Párizsból szeretettel és (a legújabb gyártmány) a Colombiana négyeséből kimagaslik az Elrabolva, elfogadható a Párizsból szeretettel, s a leggyengébb a Hitman. Ezt egy lövésnyivel, igaz, igen kis kaliberű fegyverből leadottal előzi csak a Colombiana. Azazhogy: tetszik érteni, alig, hogy jobb.

Akcióbosszú

[img id=311195 instance=1 align=left img]Az akciózó mozik egyik külön alfaja a bosszúra épülő típus. A véres vendetta jól okolható (és ábrázolható) mozgatóerő, a megfelelő módon tálalva elfogadjuk, mit elfogadjuk, követeljük, hogy a szimpatikus és gyakorta kifejezetten törvénytisztelő polgár/polgártársnő átalakuljon vérnősző barommá, és ellenfeleit – lehetőleg minél drasztikusabb módon – hidegre tegye. A bosszú ösztön-, pontosabban zsigeri kérdés, működése nem magyarázható észérvekkel, de szükség mutatkozik rá, mert mint sajátos "Erő" egyensúlyt hoz a világba, helyreállítja a félrecsúszott rendet. A vétkesek meglakolnak, a bosszúálló fajzat pedig műve befejeztével visszavedlik normális emberré.

Besson már két korai rendezésében hangsúlyos szerephez juttatta a bosszút – Nikita, Leon, a profi –, hogy aztán, immáron mint iparos, tucatszám írja-finanszírozza az olyan filmeket, amikben fő- vagy fontos szervezőelemmé emeli a megtorlást: A sárkány csókja, Blanche, a bosszúálló angyal, A szállító, B13 – A bűnös negyed, A nyakörv és a többi (lásd fentebb). Tudja jól, hogy milyen egyszerűen és nagyszerűen hat ez a zsigeri érzés és indulat. Ezért él – és hát vissza is él vele.

Diszfunkciós működés

Miért nem vagy miért nem hatékonyan működik most akkor a bosszú? Leginkább azért, mert Besson és gyakori írótársa, Robert Mark Kamen a bérgyilkos-nő figurájával és a megtorlás-motivációval a Nikitát és a Leon, a profit szövegezte újra. Rosszul. Ami azokban a filmekben újonnan, frissen és érdekesen hatott, itt már puszta rutin, megszokás és érdektelenség. S az, hogy mélységes együttérzéssel viseltetnek egy amúgy abszolút bűnös – gyilkos – lélek, egy fizetett öldöklőnő iránt, ma már nem számít szokatlan megközelítésnek. Akkor lepődnénk meg igazán, ha egy negatív főhőst visszataszítónak mutatnának.

Az empátia a Colombiana esetében onnan táplálkozik, hogy a főszereplőnő, Cataleya Restrepo (Zoe Saldana) kilencévesen kénytelen szemtanúja volt családja lemészárlásának. A kislány rosszfiú apukája ugyanis megpróbálta elhagyni a bogotái drogbárót, amit a főnök olyannyira nem vett jó néven, hogy likvidáltatta az egész famíliát. Ám a vezér ott hibázott, hogy Cataleyát engedte kicsúszni a markai közül, aki Emilio – szintén a sötét oldalon perzselődött – nagybácsijával (Cliff Curtis) egyenest a "gengszterparadicsom" Chicagóba menekül, s ott alaposan, a professzionális tökélyig kitanulja a gyilkolós nagyipart (áldozatai földi maradványai mellkasára egy Cataleya nevű orchideát rajzolva). Tizenöt esztendő múltán a bérgyilkos-nő elérkezettnek találja az időt, hogy leszámoljon szerettei hóhéraival. Természetesen a kolumbiai klán is viszontkeresi a lányt, és egy FBI-ügynök szintúgy buzgón érdeklődik iránta. Hősnőnk azonban minderről mélyen hallgat festőművész szerelme, Danny (Michael Vartan) előtt, nem kívánván bajba sodorni.

A következetlenségek összecsapottságra utalnak

S ha már erről esett szó: a Colombiana szerelmes mellékszála sehová sem tart, semmi olyan pluszt nem hordoz és tartogat, amiért megőrizni érdemes volna – azt már sokkal korábban tudtuk, hogy a főhősnőnk alapjában véve egy rendes, érző ember, csupán a körülmények alakultak úgy, ahogy.

A következetlenség sokkal bántóbb az egyes akciójeleneteknél (például: a következmények nélküli autós üldözésnél, a fogkefés kézitusánál, a csapos trükknél stb.), de leginkább az zavaró, hogy Saldana (és a többi szereplő) minden dicséretes erőfeszítése dacára kitapintható az összecsapottság. Majd lesz valahogy, megoldod te, Olivier Megaton, édes egy komám, mondhatta a producer-író Besson a rendezőnek, de A szállító 3., az amerikanizálódott francia filmiparos manufaktúrájának egyik – hanem: "a" – leggyengébb darabja direktora nem tudta megoldani. Hogyan is tudhatná, kevés tapasztalattal, csekély lelkesedéssel? Így a filmben alig akad igazolható, hiteles és nem másolt (még ha a saját kútfőből is merített) jelenet. S ugyanaz a hangulati attitűd, mint minden ilyen moziban: öldöklés közben árad az édesbús szomorúság, "némi" hősiességgel vegyítve. Sokat és sokszor láttunk már ilyet.

Az pedig ízlés kérdése, hogy a Vesztesek háborújában "tökös" küzdőlányt jól alakító Saldana most is szimpatikus-e, vagy inkább Michelle Rodriguezt látná-e az ember a vásznon. Az utóbbi színésznő színtiszta harciassága ellenében Saldana tagadhatatlanul hordoz valami tetszetős melankóliát, ám lehet – sőt: biztos – annak más produkciókban venné nagyobb hasznát.

Kinek ajánljuk?
- Bosszúfüggőknek.
- Aki szereti nézni Saldana szép arcát – és ruganytestét.
- A rendező rokonainak.

Kinek nem?
- Akinek az újabbi Besson-termékeknél az Elrabolva a mérce.
- Aki a Nikita és a Leon, a profi után nem szeretné látni a bérgyilkosnő-szakma leértékelődését.
- Festőművészeknek.

4/10