Vajon elvisz-e egy játékfilmet, ha egy büfékocsinak álcázott, rozoga talponálló környékén a hazai színjátszás kiválóságai ökörködnek kitartóan másfél órán keresztül?
Vajon elég-e egy vígjátékhoz a - ha máshonnan nem is, a magyar filmekből - jól ismert alkoholgőzös kocsmahangulat megidézése és a dülöngélő törzsvendégek elhivatott bárgyúsága? Az Üvegtigris esetében a közönség egyszer már egyértelműen állást foglalt a kérdésben: a 2000-ben, különösebb várakozások nélkül bemutatott első rész ugyanis nemcsak a filmkészítők tanúsága szerint, de privát tapasztalataink alapján is kultuszstátuszba verekedte magát az évek során.
Lalit, Gabent, Csokit, Cingit és Rókát valóban megszerette a közönség, és a film poénjai még azután is hosszú ideig közszájon forogtak, hogy az Üvegtigris lekerült a mozik műsoráról. Ilyen fogadtatás után szinte törvényszerűnek tűnt a folytatás, amely - mivel a régi szereplőgárdából szinte mindenki vállalta a visszatérést - szerencsére nem a delikvensek gyermekéveivel foglalkozik, hanem ott folytatódik, ahol öt éve, nagy röhögések közepette elsötétült a kép.
Történetre ezúttal sem volt szüksége a rendezést most egyes-egyedül magára vállaló Rudolf Péternek és csapatának. Bőven elég, ha feltűnnek újra a feltuningolt babettán száguldozó vagy éppen szamarat vontató palimadarak, hogy egy ital kíséretében megvívjanak a modern világ számtalan apró-cseprő akadályával, melyek az árokpart, a polgármesteri hivatal és az italpult közti, gazzal benőtt bermuda háromszögben leselkednek rájuk. Néha ugyan előfordul, hogy a szereplők szájába adott poénok hatástalanok maradnak, többségükben azért működnek a gegek, még ha ugyanazok a viccek - igaz más-más tálalásban - de többször is bevetésre kerülnek.
A fenti kérdésekre tehát az Üvegtigris 2 esetében is egyértelmű igen a válasz. Lehet persze nem szeretni az ilyen történet nélküli, káromkodós gegparádét, a poénok azonban ezúttal is szélsebesen fognak elterjedni a közönség körében, akiknek az Üvegtigris harmadik részéig lesz miért összekacsintaniuk.
