Bűn és bűnhődés a rácsok mögött

Átjáróház a Károly körút és az Asbóth utca között. Színház a kapualjban. Átjáró színház: ha valakinek nénikéje elhunyt Alaszkában, örökséget hagyva hátra, befizethet, megrendezheti kedvenc regényét, A kis lordot. Másnap már más állítja színre a szívének tetszőt. Ez a színház célkitűzése: minden rendezőnek kedvére. Nagyritkán a nézőére. Sopsits Árpád filmrendező színdarabot írt Dosztojevszkij regényéből. Az lehetne a címe: Rogyion Romanovics Raszkolnyikov gyilkossága és lelkiismereti gyötrelmei, ahogyan a büntetés-végrehajtó intézet elítéltjeinek színjátszói előadják Porfiríj vizsgálóbíró úr betanításában. A filmesek azt hiszik többnyire, hogy akinek diplomát adott a rektor, az írni is tud. Sopsits kivételesen tud írni. Jóllehet, ha más rendezte volna meg a megírtat, alaposan húzott volna a hét órától tízig nyújtózó szövegből. Mindezt a Budapesti Kamara Ericsson Stúdiójának nézőgyilkolóan kényelmetlen, levegőtlen sufnijában.
Filmrendezők rendszerint idegenül mozognak a színházban. Megcsalja őket a sok hasonlóság, hogy cselekményt kell elbeszélniük, hogy színészeken át érvényesítik a világról való beszámolójukat. A baljós előjelek érvénytelenek. Shaw aforizmája ideillő: egy aranyigazság van, nincsenek aranyigazságok. A Bűn és bűnhődés feszült este. Torkot szorító színház. Sopsits tud színházul. Felrobbantja a teret. Emeletes vaságyakkal barikádozza el a nézőtérből színészeit. Nyakát tekergeti a néző, ha látni akarja a folyó cselekményt, a tekinteteket. Mindenki zokszó nélküli odaadással tűri a kényelmetlenségeket. Kifizetődő az áldozat.

Sopsits remekül uszítja játékra csapatát. Csupa szenvedély, mégsem bőgnek. Úgy beszélnek a színészek, akár az emberek. Nem naturalista közvetlenkedéssel játszanak. Minden szerepnek két oldala van náluk: a szerep, és amit a szerep szerepként játszik a börtönben. Torma István szakállas, szemüveges pedofíliáért elítélt bácsika: babos kendőt köt, műkedvelő népszínmű-anyóka, ám ha kell: igazi szenvedély tör elő belőle. Kovács Ferenc egy borotvaélen járó szerepet nagy ízléssel, mértéktartással és inkább a belső jellemrajzra figyelve, mint a kínálkozó tapsfakasztó hatást kiaknázva ér el művészi eredményt. Bozsó Péter eminens rab, tiszta arcú, odaadóan játékos; árulásra hajló önzését sem kritikával teszi rikítóvá. Törköly Levente könnyed természetességgel jár ki és be a szerepként játszott figurából saját énjébe és vissza. Karácsonyi Zoltán, Janicsek Péter és Hayth Zoltán érzelmi logikával megfogalmaz egy-egy erős színpadi jellemet. Nem a Budapesti Kamaraszínház színészeit halljuk művin beszélni, drámai, érzelmektől szortyogó hangon. Itt emberek beszélnek. A szerepekből szólnak a színészek. Megismétlendő: kettős szerepükből. A szerepből és a szerepet játszó szerepből. A természetes hang nem magától értetődően természetes. Még ebben az Asbóth utcai szobácskában is, ahol a nézők karnyújtásnyira vannak a játszóktól, itt is hányszor szenvedtük el magyar és világirodalmi klaszszikusok hamis teatralitással eldrámázását. A rendezésnek köszönhető most az értelmes beszédre rászorítás, a közvetlen közlés. Sopsits dolga annyival könnyebb volt, hogy a diákot és a vizsgálóbírót, a két főszerepet Bertók Lajosra és László Zsoltra osztotta. Mindketten kivételes érzékenységgel egyensúlyoznak a köznapi közlés és a színházi emelkedettség, a természetesség és a pátosz között. A színház mégsem természetes hely. Költői szinten mutatja a valóságot. Történelmi koronként, társadalmi ízléstől meghatározottan változik annak igénye, hogy mennyi emelkedettséget nem érzünk dagálynak, hanem embertől emberig szálló szónak hiszünk. Az arány kérdése a színész belső erején, művészi ízlésén fordul meg. László Zsolt szegedi Shakespeare-je, Bertók debreceni Ádámja Madách Tragédiájában a költői szárnyalás és a gondolatoknak saját mondandóként való megfogalmazása a modern színészet eszményi arányát valósította meg. László és Bertók a Bűn és bűnhődésben nem verses szerepet mond, mégsem ragadnak le a köznapokban beszélt pongyolaságnál. Lendületesek, szárnyalóak. Magukban hordják poklukat. Van eszményi mennyországuk is. László Zsolt ma a legjobb formáját mutató színész. Különböző rendezőknél következetesen járja saját útját. Alakításai méltán emelték az élvonalba. Annak a fiatal színészi gárdának az élén alkotja meg szerepeit, akik azzal biztatnak: lesz még ünnep a magyar színházak táján. Mások a kitüntetettek. De ők a kitűnőek. Egy új színjátszás előcsapatának képviselői.

Raszkolnyikov: Bertók Lajos. Úgy tíz éve színész. Nevét a Színészlexikon nem is tünteti föl. Képességeit illetően az élcsapathoz tartozna, mégpedig a legelején. Önhibájából a nézők többsége nevét sem ismeri. Ádámját a televízió közvetítette. Aki látta: tanúsíthatja, a legnagyobbak egyike. Nincs különösebb hangi adottsága. Jól képzett hangját kemény céltudatossággal használja. Játékában semmi konvenció. Semmi hanyag hagyományos. Semmi másodlagos töltelékelem. Megélt, hevesen ott született színpadi magatartása. Nagy indulatok hajtják, taglejtése mégsem csapongó, összefogott, szűkszavúak gesztusai, minden fölös színészi hordalék nélkül. Néha úgy érzem: évszázadok óta nézek színházat, igyekszem megtudni törvényeit, fortélyait, mibenlétét. László Zsolt felmérhető: nagy tudású, könnyedén biztonságos technikájú mesterszínész. A végiggondolt szerep fordulatait szellemesen megjeleníti. Elegáns színész. Meggyőző. Magával ragadó. Bertók: bevallom, nem tudom, hogyan csinálja. Nem Raszkolnyikovot, a baltát ragadó pétervári diákot játssza. Nem is azt a börtöntölteléket, aki a büntetőintézeti színjátszócsoportban eljátssza az önérvényesítő diákot. Bertók kilép önmagából. Átköltözik egy másik emberbe. Akit szerepként reáróttak. Eggyé lesz vele. Nem úgy tesz, mintha az volna, hanem ő maga az. Alakítása az önkívület határán jár. Ez nem felkorbácsolt színészi őrjöngés, hanem ellenőrzött célszerűség. Az Asbóth utcában látható Bűn és bűnhődés kivételes színházi élmény.