Tartsuk tiszteletben azt az esztétikai-poétikai alapvetést, hogy az elbeszélő nézőpontja, értékrendje nem azonos az alkotóéval. Máskülönben úgy járunk, mint az az idős hölgy, aki csak a jegyszedő segítségével tudott helyet foglalni a nézőtéren, de a düh és fölháborodás jótékony hatására vetítés közben már egyedül és fürgén távozott. Mert erkölcstelennek tartotta mindazt, amit látott. Nem a meztelenkedést, a szeretkezést, a töltelékszóként használt trágárságot, hanem a főszereplő fiatalember egyes szám első személyben elmesélt életdarabját, egy szerelem széthullásának históriáját. Nehéz lett volna meggyőzni a hölgyet az ellenkezőjéről, mert igaza volt. Ha azonban azt feltételezzük, hogy az ausztrál rendező, Neil Armfield egy hamis, tévúton járó tudat pokoljárását tárta elénk, talán megértőbbek lehetünk. Talán...
Két szép arcú fiatal megismerkedik. Az egyik fiú, a másik lány. Boldogok egymással. Aztán a még teljesebb boldogság igézetében a fiú bevezeti a lányt a mesterséges mámor, a narkotikum világába. A lány, Candy az egyik kemény belövés után olyan élmény részese lesz, amit soha nem tapasztalt még. A kábítószernek két tulajdonsága van. Az egyik, hogy pénzbe kerül. Egyre többe és többe. A másik jellemzője, hogy használója úgy véli, kézben tudja tartani az adagolást, és uralkodhat a drog fölött. A pénz az elején még összejön. Lehet kérni a szülőktől valamilyen mondvacsinált célra, vagy el lehet emelni az asztalon hagyott dollárokat, akadnak barátok, akik a soha-viszont-nem-látásra is kölcsönöznek. Aztán jön a lopás, a prostitúció, a vidékre menekülés annak reményében, hogy a friss levegőn, távol a civilizációtól majd sikerül megszabadulni a drogtól.
A film hármas, kissé külsődleges tagolása Dante víziójára épül, csak éppen fordított sorrendben. A mennyország, a "mesterséges paradicsom" idejét idézi föl először a narrátor Dan. A fiatalember költőnek készül, egy-két versét már el is küldte a folyóiratoknak. A lány festőművész akar lenni, meg is örökítette már a boldogság eksztatikus pillanatát. Abban a hitben élnek, hogy lehet másként élni, mint szüleik tették, akik legfeljebb a pumpolás tárgyai lehetnek. Aztán következik a föld, amikor látszólag még kézben tarthatók a dolgok, amikor még úgy tűnik, hogy rajtuk múlik, mikor hagyják abba a drogozást. A polgári világnak tett engedményként össze is házasodnak. A pokol az egyre megalázóbb helyzetek sokasága, az elvetélés, a kölcsönös vádaskodás és önmarcangolás, majd az infernó legalsó bugyra után a lánynak a zárt osztály, a fiúnak a mosogatás a kínai vendéglőben.
Az alkotói szándék tisztázatlansága váltja ki a befogadóban a bizonytalanságot, az őszintébb nézőkben a felháborodást. Egy nagy szerelem történetét mesélem el - hajtogatja narcisztikusan a narrátor, miközben az ön- és társpusztítás stációit látjuk. Az előbbire cinikusan legyinthetnénk is, és visszautalhatnánk a soha nem publikáló alanyi költő drogozását a magánügy kategóriájába. Ám a történet - az alkotóktól függetlenül - arról is szól, micsoda gyenge és önfelmentő illúzió azt gondolni, hogy szabadon rendelkezünk saját sorsunkkal. Mert Dan önrombolása magával rántja Candyt, a lány szenvedése pedig a szülőket taszítja a pokolba. Az elbeszélő értékrendje összeütközik a nézőével, már csak azért is, mert a rokonszenves címszereplőt az elbűvölően tehetséges Abbie Cornish alakítja. Nem ő lesz az első ausztrál színésznő, akit hamarosan a legnagyobbak és legfelkapottabbak között fogunk Hollywoodban viszontlátni. Fenntartásaink ellenére is vannak Neil Armfield rendező filmjének olyan nagyszerű és megrázó jelenetei, amelyekre szinte kötelezően el kellene vinni minden, családjával szakítani akaró fiatalt, szemünk fényét, aki éppen egy elvetélt narkós tehetség oldalán szeretné megtapasztalni a szabadság mámorát.
