Amikor a posztmodern esztétika és irodalom saját leszármazását és őseit kereste, hogy a szerző haláláról szóló tételét hitelesítse, ott talált igazolást, ahol nem is várta. A szövegírónak egyáltalán nem nevezhető Lev Tolsztoj idézi egyik levelében Puskint, aki arról panaszkodott barátjának, hogy kedvenc hősnője, az Anyegin Tatjanája - az előzetes írói tervekkel ellentétben - férjhez ment. Azaz nem a szerző írja a regényt, hanem a regény írja önmagát. Az olvasók, a művészet naiv barátai azonban makacsul hisznek abban, hogy valaki mégiscsak fogta azt a tollat, leütötte a billentyűt a zongorán vagy éppen kézbe vette a festőecsetet. Ennek a lankadatlan, a szerzőre és az alkotás titkára vonatkozó érdeklődésnek a jele, hogy megnövekedett a mozikban az életrajzi filmek száma. És nemcsak mennyiségi változásról van szó, hanem az egykor lenézett műfaj szakmai elismertsége is kedvezően módosult. Bennett Miller rendező első alkotása, a Capote szerepelt az Aranyglóbusz és az Oscar minden fontosabb kategóriájában, és a címszereplő Philip Seymour Hoffman mindkét választáson elhozta a legjobb férfi színész díját.
A történet 1959. november 15-én kezdődik. A Kansas állambeli Holcombban egy gimnazista lány kopogtat barátnője házának ajtaján. Ő fedezi föl, hogy brutális módon meggyilkolták a köztiszteletnek örvendő Clutter családot. A hírt másnap a The New York Times közli, s a cikk felkelti Truman Capote érdeklődését. Telefonál az egyik magazinnak, felajánlja, hogy a helyszínről tudósít a tragédiáról. Ami néhány napos kiruccanásnak indult, az hat évig nem engedi majd Capote-ot.
Truman Capote túl a harmincon sikeres író, a New York-i társasági élet kedvence, öntetszelgően szellemes társalgó és - akkoriban még diszkrét bájat adóan - homoszexuális. Ha valaki kilóg az isten háta mögötti Holcomb puritán világából, akkor ő az. Capote azonban vállalja önmagát, és kaméleonként váltogatja arcát. A háziasszonyok kedvence lesz, kérges tenyerű és lelkű férfiak nyílnak meg neki. Miközben gyűjti az anyagot eljövendő regényéhez, korrumpál, csal, hazudik. Legfőképpen azonban figyel és hallgat. Ez a narcisztikus, verbálisan motorikus személyiség a legfontosabbat tudja az írói-újságírói szakmáról: mindenkiben benne él a vágy, hogy valljon önmagáról. Capote sosem jegyzetel - igaz, nagyon büszke rá, hogy az elhangzottakat szinte szó szerint megjegyzi -, csak figyel és hallgat. A gyilkosok bizalmába is beférkőzik, húzza, hosszabbítja a tárgyalást és az ítélkezést. És amikor készen áll a regény anyaga, csak a finálé hiányzik, ő az, aki türelmetlenül várja, sürgeti a kivégzést.
Bennett Miller rendező legfőbb érdeme, hogy kivételes érzékenységgel képes egyensúlyt teremteni a központi figura és a film egésze között. Ehhez persze az kellett, hogy rátaláljon Philip Seymour Hoffmanra. A fiatal színész az amerikai filmiskola legnemesebb hagyományainak követője, a szereppel való teljes fizikailelki azonosulást valósítja meg. A szemüvege mögül pislogó, kövérkés, furcsa fejhangon beszélő Hoffman címszereplőként nem telepszik rá társaira, és állandó bizonytalanságban hagyja a nézőt: az öntetszelgőt vagy az őszintét, a nagyképűen kivagyit vagy az állandóan szorongó embert látjuk a vásznon. És ami igazán maradandóvá teszi az alakítást, hogy az igazat a mindenkit kiismerő Capote sem tudja magáról.
A Capote című film végül és nem utolsósorban az irodalom dicsérete. Az író felolvasást tart készülő regényéből. A színültig megtelt hatalmas színházteremben részleteket olvas a Hidegvérrel elkészült fejezeteiből. Amit hallunk, amiről hallunk, azt - remek dramaturgiai fogással - a történet során előzőleg már láttuk. De az csak kép volt, a látvány rögzítése. A regény, az elhangzott részlet azonban - tényirodalom ide vagy oda - ennek átlényegítése, "égi mása".
