Cattani felügyelő megelőzte a Trónok harcát

Zaklatott vonósok a főcímben, jóképű olasz nyomozó, akinek még a neve is olyan szigorúan csattan, mint a bilincs - Cattani -, csodaszép szicíliai környezet, és egy izgalmas sztori sok gazemberrel. Körülbelül ennyit értettünk akkoriban A polipból, amikor a nyolcvanas években először vetítették Magyarországon. Számunkra nem volt ez film sokkal valóságosabb, mint az Onedin kapitány, vagy a Nem kell mindig kaviár. Azóta eltelt pár évtized, jobbnál jobb, addiktívabbnál addiktívabb sorozatok érkeztek képernyőinkre. De van egy jó hírünk: A polip mindenképpen érdemes a visszanézésre és az újbóli felfedezésre.

Kezdjük mondjuk ott, hogy a rendszerváltás után hazánkban is kellemes, pihe-puha fészekre lelt a szervezett bűnözés. Már nem filmekben látjuk, mennyire átsző mindent, és milyen alattomosan működik. A polip már nemcsak egy szimpla krimi, hanem valóság. Pár évtizeddel ezelőtt Cattani kérlelhetetlensége teljesen magától értetődő volt, hiszen minden valamire való főhős így tesz, legyen szó Old Shatterhandról, vagy a Pókemberről. Mai szemmel viszont a felügyelő azon keveseknek a jelképe, ügyészeknek, bíróknak, rendőröknek, akik fel merik venni a harcot a gyilkos gépezettel. A mai magyar ember azon kapja magát a sorozat nézése közben, hogy Cattani helyett is oszt, szoroz, összead, kivon, hogy családos emberként talán mégsem a maffiát kellene üldöznie, hanem mondjuk a gyorshajtókat, vagy a tiltott helyen dohányzókat. És hát nekünk lesz igazunk, ugyanis ez a sorozat kőkemény, és bedarálja a felügyelő családját.

Igen, ez a sorozat kőkemény, és pont ez a másik ok, ami miatt érdemes újra megnézni. Manapság hozzászoktunk ahhoz, hogy egy sorozatból a legkedveltebb karakterek is kikerülhetnek, hidegvérű közönnyel szemléljük a Trónok harca szereplőirtásait, és rezzenéstelen tekintettel konstatáljuk, ha kedvencünk zombivá változik a Walking dead-ben. Úgy él emlékeinkben, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek sorozatai még puhák voltak, nem öldösték le folyamatosan a főhősöket, és alapvetően kímélték a nézők érzékeny idegeit, és habtiszta lelkét. Csakhogy ez alól kivétel A polip. Itt úgy aprítják a szereplőket, mint a répát, és nemcsak a mellékszereplőket, mint várnánk, hanem bizony a fő karaktereket is. Ja, és természetesen a pozitív főszereplők halnak sűrűn. Volt ennek akkoriban persze üzenet értéke is: megmutatni, milyen kegyetlen a valóságban a maffia elleni harc, és nem egy romantikus kalandfilmet készíteni. Mégis, ez a kíméletlenség a mai forgatókönyvek felé mutat.

A sorozat óriási erőssége amúgy pont a leszámolásos jelenetek, és úgy egyáltalán a maffia ábrázolása. Igazi borzongató, kéjes realizmus ez, egy-egy pár perces jelenet simán túlszárnyalja a leghíresebb gengsztermozik jeleneteit is. A szicíliai maffiózok fizimiskája a legutolsó mellékszereplőig olyan gondosan válogatott, mintha csak Sergio Leone keze lenne a dologban, aki ismert volt arról, hogy a legapróbb részleteket is finoman kidolgozta filmjeiben. A gengszterek dialógusaiban semmi sallang, az ölés és a halál pedig minden pátosztól és színpadiasságtól mentes. A polipnak ott a helye a legjobb maffiafilmek sorában.

Gyengéje viszont a sztorinak maga Cattani. Hülyén hangzik, de így van, hiába választották ki az alkalmas színészt rá, a forgatókönyv magánéleti szálát bizony alaposan elszúrták. Cattani és a csajok – ezek a szerencsétlenkedések dobogós helyet kaphatnának a minden idők legidegesítőbb jeleneteinek versenyében. Cattani töketlen, nem tudja mit akar, miközben otthon profi energiavámpírként terrorizálja a feleségét. Hagyjuk is, ezt jól elszúrták az olaszok, túl filozofikusra akarták szabni a figurát, talán azért, hogy az akkoriban is álszent véleményformáló értelmiség ne fanyalogjon annyit a sok vér és erőszak miatt.

Ennio Morricone nevével kezdeni ezt a bekezdést nem túl korrekt, de reméljük, figyelemfelkeltő. Bizony minden idők egyik legjobb filmzeneszerzője is hozzájárult a sorozat zsenialitásához. Noha az emlékezetes főcímzenét nem ő szerezte, ugyanis csak a második évadtól kapcsolódott be a munkába. Ettől függetlenül rajta hagyta keze nyomát a sorozaton, és hátborzongató zenei betéteket terített a képsorok alá. És végül ne feledjük el, hogy a remek magyar szinkron is gazdagította a sorozat magyar verzióját. Olyan színészek hangjait hallhatjuk, mint Végvári Tamás, Béres Ilona, Tolnai Miklós, Benkő Gyula, Gruber Hugó. A végére hagytam Szersén Gyulát, akinek hangját ebben a sorozatban szerettem meg igazán (nem is a T. J. Hookerből), és mind a mai napig imádom, ha hallhatom egy-egy filmben. Az utóbbi években például a Trónok harcában az öreg Jeor Mormont hangjaként hallhattuk eltéveszthetetlen orgánumát.

A Polip jelenleg is követhető, a harmadik széria elejénél kapcsolódhatunk be az M3-on. A legközelebbi rész ma, szombaton 23:50-kor látható.