Test puffan nagyot valahol a sötétben, az ejtőernyő burka alól előbukkannak a hosszú fürtök is. A két kisfiú ijedten szalad el a látvány elől, meggyőződésük, hogy angyalt láttak. Charlotte Gray, a skót lány, akit egy repülőgépről dobtak le Dél-Franciaországban a frontvonal mögé, ekkor már nem címbeli nevét viseli. Ő Dominique, új névvel, igazolvánnyal és identitással. A máig feldolgozatlan trauma, a második világháború újabb történetet kínált fel egy írónak, Sebastian Faulksnak: a Londonba hazatérő lány beleszeret a királyi légierő pilótájába, akinek vissza kell térnie a háborúba. Charlotte, miután megtudja, hogy a fiú gépje valószínűleg lezuhant, úgy dönt, utána megy: kémszolgálatra jelentkezik náciktól nyüzsgő Franciaországba. Ide dobja a gép.
Gillian Armstrong, az 1994-es Kisasszonyok rendezője a főszereplőnővel beválasztott. Cate Blanchett hiteles bátor hősnőként sorban végigéli a világháború egy-egy emblematikus eseményét (zsidók elhurcolása, bujtatása, elnyomatás a nácik által, erőszak, éhezés, az ellenállók tevékenysége, majd lemészárlása). A kifordult világban az érzelmek is kiélezettek: az ellenállók közé keveredő Charlotte-ot egy idő után azon kapjuk, hogy kezdeti idealizált célja, a férfi megtalálása elhalványul ahhoz a tömör réteghez képest, amely körülveszi őt veszélyek, emberek, helyzetek formájában. És elhalványul az ellenállók egyik tagja iránt ébredező szerelme miatt; az erőszakos, sebzett személyiségű, érzékeny Julien figurája talán a legösszetettebb alak a filmben. Billie Crudup játssza, aki 1996-ban, a Sleepers - Pokoli lecke című filmben tűnt fel Brad Pitt oldalán. Árnyékos, kemény vonású, mégis minden fájdalmat finoman tükröző arca jól megtalált volt erre a szerepre.
A többi szereplő, beleértve Julien bölcs apját is - tőle származik a "Az emberek nem a hazájukért harcolnak, hanem azért, akit szeretnek"- mondat a film egy érzelmes pontján - mind egyoldalú, idealizált karakter a maguk kis világában. Ilyen Charlotte rejtélyes "kapcsolata", koszos rom mélyén megbúvó főnöke, aki személyes információként néha kiböki, mennyire gyűlöli is a háborút, és azt, hogy ide került, de ilyenek az önfeláldozó, szinte arctalan ellenállók is. És ilyen egyszerű jellem maga Charlotte Gray is - valóban angyal ő, ahogy a gyerekek leírják. Összetettsége nem a dialógusokban, a megírt forgatókönyv kronologikus történéseiben, a nő cselekedeteiben, hanem a egyedül színésznő arcában keresendő. Tipikus esete annak, amikor egy színész kínnal-keservvel mindent kihoz egy kevésre sikerült, silányul megírt szerepből, amit lehet. Nem beszélve arról, hogy Cate Blanchett talán még soha nem volt ilyen gyönyörűen fényképezve. A Charlotte Gray képeinek nagy részét az ő porcelánarcú közelii teszik ki - ami nem is baj, mert így legalább az ő arca elviszi a filmet. Vagy megpróbálja (mindenesetre a moziból kifelé valahogy mindig Blanchett képe ugrott be).
Gillian Armstrong nehéz témához nyúlt, sajátos érzékenységgel, nem pontos történelmi mondatok leírására törekedett. A női történet így is kevésbé kifinomultra sikeredett, sok újat nem mond az emberről ezekben az időkben. Csak lassan, húzós, szép zenével (Stephen Warbeck) konvencionálisan, drámaiságra való törekvéssel elmeséli egy Charlotte Gray nevű nő pár évét.
