El lehet képzelni azt a jelenetet, amikor Emir Kusturica odaállt egy szemétdombra épült falu koldulásból és zsebtolvajlásból élő közössége elé, hogy színészeket toborozna új filmjéhez; azért közülük, mert amatőrizmus ide vagy oda, számára az autentikusság a mérvadó, hisz mindenáron hitelességre törekszik, noha, nem tagadja, tervei szerint a kész mű a szürrealizmus bájaival hivalkodó formanyelvnek és cselekménybonyolításnak sem tud és/vagy akar ellenállni. Lehetett csodálkozás a pulykakakast zsinórón maguk után húzó, félig letakart szemüvegük mögül leső romagyerekek között.
Persze nem akarom a valóságot az abszurd viccelődésig eltorzítani, bár ismerjük el, épp ez az, amit a közkedvelt bosnyák rendező is tesz újra meg újra. Hiszen vajon mennyiben létezik valójában az a cigány-világ, amit Kusturica rendre filmre visz? Ha lehántoljuk a filmnyelv szépirodalmának szimbólumait, vajon szociológiai hitelességgel feldolgozott társadalomképet kapunk-e? Nem biztos, mint ahogy az sem, hogy mindez számít. A végeredmény így is, úgy is örök élmény.
Emir Kusturica 1988-as remekének ifjú hőse, Phenan, aki eleinte persze minden, csak nem hős; egy kilátástalanságban tengődő kolónia kevés határozottsággal, ám nagy szívvel megáldott kis szerencsétlene, aki műtétre szoruló kishúgán próbál segíteni. Előbb azonban még feleségnek valót is talál magának, nagy kár, hogy a lány anyjának esze ágában sincs egy mihasznához adni szeme fényét. Phenan útja során Milánóba is eljut, ahol a falujából indulva karriert csinált (szemét- és koldusbiznisz...) minimál-keresztapa semmizi ki az embereket.
A filmről valószínűleg már leírtak és elmondtak mindent, amit csak lehet, hisz ha klasszikus szót túlzásnak is találjuk ilyen - relatíve - rövid idő távlatából, minimum viszonyítási pontként kell emlegetnünk, ha a balkáni országok huszadik századi kulturális vívmányait vizsgáljuk. Nagy szavak? Talán. A rendező itt már túl van nemzetközi bemutatkozásán, Emlékszel Dolly Bellre? velencei és A papa szolgálati útra ment cannes-i díjazásán (plusz Golden Globe- és Oscar-jeölésén!), de még innen az amerikai bemutatkozáson (Arizonai álmodozók Johnny Deppel). A Cigányok idejét készítve még nem törődik sokat a történettel, és mi ezt nem is éljük meg hiányként. Groteszknak ható (de talán mégis valóságos?) karakterek, színes hangulatú képek (a ködös-mocskos szürkéből, amit lehet, kihoz), nyakatekert helyzetek sorából építkezünk, és így vagy, de haladunk előre, igaz, se nem nagy, se nem biztos léptekkel. Hol van itt még a Macskajaj ugyan parodisztikus, de azért két lábbal a földön álló komikuma... Ahol egyébként jó tíz év távlatából számos szereplő tér majd vissza, kissé itteni szerepének karikatúráját adva - már amennyire lehet őket még tovább nagyolni.
