A legjobb női alakításért Cannes-ban díjazott Juliette Binoche most hosszú hajú galériatulajdonost játszik, akit szorít a melltartópánt, és aki régimódira rúzsozza magát. Ha Binoche tetszett a Csokoládéban, akkor itt lehet, hogy nem fog; de akad még egy angol író is, aki legalább akkora fegyvertény.
A vicc szerint a lámpásból előbújó szellemtől elsőre csak egy palack Coca-Colát kell kérni, ha magához int, hogy mit akarsz. Olyat, amiből sosem fogy el az ital. És mi legyen a másik két kívánságból? Még két üveg Coca-Cola.
A zötyögős toszkánai kocsikázás valami ilyesmivel indul; ez töri meg a csendet egy férfi és egy nő kínos együttesében. Egyikük otthon van, a másik idegen. Azért autókáznak, hogy mutassanak valamit. Egymásból, egymásnak. Angolul és franciául vegyesen. A férfi a saját könyvét dedikálja, legalább tíz darabot, miközben a nő zavartan mosolyog az orra alatt. Ketten együtt ebben az autóban egy kicsit olyanok, mintha egy konzervdobozban várnák a megváltást. A néző nem is sejti, hogy milyen hamar eljön majd az is.
A vásznon aztán egyáltalán nem érződik az elsőfilmes lámpaláz, pedig a teheráni rendező, Abbas Kiarostami nagyjátékfilmjét csak kézi kamerás természet- és rövidfilmek előzték meg.
Pedig William Shimmel nem mondott volna igent a szerepre, ha nem Abbas kéri rá. Ő alakítja a férfit: Juliette partnerét, az angol írót, és a kettejük játéka olyan bájos, hogy többet ad az "aha-élménynél" is. A Hiteles másolat azokat a közhelyes megoldásokat vonultatja föl, amiket mindannyian elkövetünk egy idegen ember mellett. Ahogy elkövetjük őket egy tizenöt éves házasságban is.
A múzeumi látogatást, a csésze kávét vagy a rosszkor jövő telefonhívást mind-mind olyan nyersen és őszintén kapjuk Kiarostamitól, hogy azt kérjük, bár kevesebbet mutatna. Egészen addig, amíg a kávézó tulajdonosnője (Gianna Giachetti) rá nem mutat a lényegre: a férfira, aki bizonyára nagyon jó férj.
Lehet, hogy valóban az. Lehet, hogy ehhez, a mellette ülő a nőhöz tartozik. A film elején sült krumplit evő fiatal fiú a közös gyerekük? Vajon milyen gyakran látják egymást? Találkoztak már egyáltalán? A férfi már folyékonyan beszél franciául, bort kóstol, ami nincs ínyére, és nem veszi észre a fülklipszet és a vörös rúzst; nem látja az asszonyt sem, aki csak miatta, csak neki szépítkezik a mosdóban. Pedig ez az asszony mosolyogva integet a mellettük ünneplő újdonsült feleségnek is; talán irigy a hófehér ruhára, vagy csak a pokolba kívánja az egészet. Hiteles másolat ez, tizenöt évé. Nem igazi, de egészen olyannak hat. Humorral, életszagú fordulatokkal vezet: a galériától a hálószobáig. Nem tudjuk megfejteni. Ez a mozi csak akkor élvezhető igazán, ha belenyugszunk, hogy van ilyen. Hogy így is lehet házassági évfordulót ünnepelni, a múltra emlékezve, szerepet játszva, idegen emberekként, kimért érzelmekkel. Mert bennük, belül tombol igazán az, amit ők ketten eljátszanak a vásznos.
És ez így elég hiteles másolat. Bármi is volt az eredeti.
7/10 pont
