Félig német, félig magyar nyelvű dráma, briliáns karakterekkel és szűk tere ellenére is sokmindenre kitérő történettel.
Tizennyolc
Maroknyi magyarországi zsidót terelnek maguk előtt nácik a második világháború utolsó napjaiban valahol Ausztriában. Létszámuk 18, ez fel van kaparva egy jegyzettömbe, ennyi érkezett, ennyit is kell továbbszállítani, legalább is, ha "elhullás" van, az se baj, csak legyen minden precízen dokumentálva. A tisztek maguk sem tudják, mi tévők legyenek a foglyokkal, bár a hírek csak szállingóznak, tudni lehet, hogy ők már túl jól nem jöhetnek ki ebből az egészből. A szovjetek a sarkukban, szemből a szövetségesek jönnek feltartóztathatatlanul. Tudják ezt a falubéliek is, akik végső elkeseredésükben azon verik le a port, akin lehet, és most 18 fő adott is ehhez. A foglyok elgyötörtek, éhesek és bizony egyik-másik bele is bolondult már az évek óta tartó lágeréletbe, az utaztatásba, az állatként tartásba. Amikor egy fiukat vesztett osztrák házaspár istállójába terelik őket átmenetileg, s a háziasszony félve bár, de ételt ad nekik, egymást lökik félre a szeletnyi kenyérdarabokért. Az egyetlen köztük, aki – talán épp már megbomlott elmeállapota miatt is – mosolyra képes, egy budapesti operaénekes, Lou Gandolf (Végh Péter). Az ő ötlete, hogy hálájuk jeléül kis zenés előadást tartanak az istállóban "vendéglátóik" számára. Őrült ötlet, de köröttük a világ nem kevésbé az.
Ennél csak jobb jöhet?
[img id=309505 instance=1 align=left img]Elisabeth Scharang filmje a megannyi korábbi holokauszt-film árnyékában is kísérletet tesz rá, hogy újat mutasson, ebben a fókusz egész szűkre állítása lett az eszköze. Történetet szinte teljes egészében az istállóban játszódik, néha tekintünk csak ki a falu kocsmájába, ahol a helyi hű náci lakosság vitatja meg a világ dolgait, illetve időnként az asszonyok (az egyik a fiát, a másik a férjét várja haza a frontról, egyre halványabb meggyőződéssel) tüsténkednek a konyhában, görcsösen, félve, maguk sem tudják, pontosan mitől. Ők utóbbiak, akik számára a háború nem Elzász-Lotaringiát, de nem is Auschwitzot jelenti, hanem azt az egyetlen férfit, SS-katonát, aki felől évek óta nem jött hír. Foglyok és ha akaratlanul is, de fogva tartóik egyaránt a háború végét remélik, akkor is, ha csak homályos elképzelésük lehet arról, mit fog az hozni számukra. A ház ura, Jacob, kénytelen-kelletlen még a harmadik birodalom büszke polgára maskarájában igyekszik még tartani magát, de ő sem gondolja már komolyan az egész hisztériát.
Alapos gondoskodással megrajzolt karakterek mozognak tehát ebben a szűk térben, legalább is azok, akiket főszereplőknek nevezhetünk. Mellettük sokan elkerülhetetlenül háttérbe szorulnak, főként a zsidó karakterek közül, hiszen tucatnál is több figurának képtelenség is lett volna mind önálló sorsot vázolni ilyen rövid időre. Így aztán legtöbbjük szerepe kimerül abban, hogy ijedten kuporognak a szénakazalban, fájdalom, de Tóth Orsolya is csak ritkán és rövid időre kerül előtérbe. Leginkább mégis a rangidős náci tisztről feledkezik meg a forgatókönyv, hol elszánt, hol rémült (de leginkább a kettő együtt) tekintete arról árulkodik, lett volna mit mesélni a figuráról, ám ez sajnos elmarad.
Music makes the people…
Ugyanis, nem csak az osztrák családot és a foglyokat, de harmadikként a tisztünket is bevehetnénk abba a körbe harmadiknak, amelyet a művészet, közelebbről a zene szeretete köt össze. Ez pedig hallatlanul izgalmas szituációt teremt, hiszen a halálba menetelő zsidók, az őrájuk fegyvert fogó nácik és a civil lakosság forr itt egybe ebben a káoszban, alakítva ki az úgymond normális élet illúzióját néhány órára, néhány napra. Jacob előszedi zongoráját és harmonikáját, Gandolf kiosztja a szerepeket és betanítja a dalokat, hogy az évek óta zajló öldöklés utolsó óráiban együtt ünnepeljék a pillanatnyi fellélegzést, a visszatért, de félő, hamarost újra hirtelen múló örömöt. A harmadik fél, a tiszt persze ebben nem vesz részt, ő szálláshelyén féltve őrzött lemezeivel tölti birodalmának utolsó óráit. Ám természetesen illúzió mindez, az emberi barbárság rendre felülkerekedik a civilizáció harmóniáján. És az áldozatoknak nem marad más, mint az utolsó pillanatokban azt remélni, talán egy másik életben másképp alakul.
Kinek ajánljuk?
- Világháborús filmek kedvelőinek.
- Kamaradrámák rajongóinak.
- Zenészeknek.
Kinek nem?
- Aki inkább a partraszállást nézné.
- Aki hangulatjavításként ülne be a moziba.
- Akit megviselnek a súlyos drámák.
7/10
