Csak beszélő bábuk

Palásthy György készített néhány filmet, mely szebbé tette a gyerekkoromat. Illetve sokunk gyermekkorát. Ilyen film volt a Hahó, Öcsi, a Szeleburdi család és az Égigérő fű. Ez utóbbi sikerült talán a legbájosabbra. Szép reményekkel ültem be hát Palásthy új gyerekfilmjére, A szalmabábuk lázadására. S láttam egy rossz filmet. A Páskándi Géza novellájából készült történet 1849-ben, a szabadságharc leverése után játszódik. A bevezető szöveg azt ígéri, a filmből megértjük majd, milyen volt akkoriban gyereknek lenni. De nem értjük meg. A történet gyerekhősei ugyanis nem állnak közvetlen kapcsolatban az akkori valósággal, láthatóan néhány perccel azelőtt adták rájuk csinos kis kosztümjeiket, s csupán azokat a rövid, semmitmondó szlogeneket ismételgetik, amelyeket a szájukba rágtak. Nem egyéniségek a filmben, csak beszélő bábuk, didaktikus mellékszereplők, egy szavalókórus szürke tagjai. Az alkotók nem gyerekszemmel néznek, így a sajátos, lenyűgöző gyermeki világnak nyoma sincs a történetben.

Móra Ferenc novellája, a Kuckó király pontos receptet ad arra, hogyan kell mesélni erről a korról és gyermekeiről. A szabadságharc eseményei a novella elején még csak fenyegető díszletek, később egyre inkább meghatározzák a cselekményt, végül pedig egy személyes tragédia okává válnak. Persze máshogy is össze lehet kapcsolni történelmi és egyéni tragédiát, de mindig az utóbbinak kell előtérben lennie. Palásthy a csupasz lényeget vágja az arcunkba, ahelyett, hogy finom részletekkel írná azt körül. Apróságokat vár a néző, szomorú gyerekarcokat, kedves, naiv mondatokat. Mindez sokkal fontosabb lenne, mint a közepes történet hazafias ruhába bújtatása, a Kossuthot éljenző tömeg felvonultatása. Nemzeti fájdalomról szólhat egy iskolai műsor, de művészi alkotásban csak egyéni sorsokon keresztül lehet bemutatni tragédiát: a fájdalomnak az egyéniség gyűjtőlencséjében kell összegyűlnie, és onnan szétsugároznia. Egy személyes tragédia illusztrálja legjobban az általános szerencsétlenséget, ezt még a hollywoodi katasztrófafilmek dramaturgjai is tudják.

A film legbántóbb hibája az, hogy nem a gyerekek nyelvén beszél. Nem találkoztam még olyan lurkóval, aki szerette volna, ha rémisztő dobpergéssel kezdődik egy gyerekfilm, és aztán ötpercenként rajzok és festmények villannak fel előtte egy fontos történelmi eseményről. Ez a módszer egy dokumentumfilmben elfogadható, de egy gyerekfilmben riasztó. A túlzottan komoly bevezető szöveget talán értékeli egy-két koravén csemete, de kizárt, hogy az olcsó szintetizátorzenére vevő valaki. Egyedül a film utolsó harmadában akad néhány olyan bábfilmszerű részlet, mely egy gyereket (vagy gyermeteg lelkű felnőttet) magával tud ragadni. De a kedves pillanatok sem tudják ellensúlyozni a rövidesen utánuk következő, drámai hatásra törekvő, de komolyan nem vehető záróképet. Mindegy ? Palásthy György sok remek gyerekfilmje mellett elfér egy tévedés is. Az már személyes balszerencse, ha valaki most gyerek, nem a pazar gyerekfilmekben tobzódó hetvenes években.