A Vérmesék közelebb áll a Csak egy kis pánikhoz, mint ahhoz, amit fekete komédiának szoktunk hívni.
Adjátok vissza Michelle Pfeiffert!
A tanúvédelmi programról már minden filmszerető ember hallott. Többnyire vamzereket lát el az állam vallomásukért cserébe új személyazonossággal, lakással, múlttal. A De Niro és Pfeiffer alkotta házaspár két tinédzser gyermekükkel nem először költöznek új otthonba, valamiért ugyanis képtelenek a seggükön maradni. A film tulajdonképpen roadmovie-szerű életük egy epizódja, aktuális állomáshelye, ilyenformán sorozattá dagasztásra tökéletesen alkalmas.
És erre szerintem egész jó esély van. A Vérmesék se nem elég bátor, se nem veszi magát annyira komolyan, hogy igazi gengszterfilm vagy akárcsak fekete komédia váljon belőle. Meglehetősen széles közönséget vesz célba elmókázott szituációival és elnagyolt karaktereivel, amelyek ugyanakkor nem teljesen érdektelenek. Fred, aki valójában Giovanni, még valójábban De Niro, nem először játssza önmaga – nem feltétlenül pejoratív értelemben vett – paródiáját, így az ő szerepében túl sok szenzáció nincs. Michelle Pfeiffert viszont sokkoló volt látni ennyi ránccal az arcán, még akkor is, ha nem ez az első szerepe, ahol direkt a kiöregedésre játszik rá. Itt szintén egy a korban már alaposan benne lévő családanyát átalakít, akin azért még tud dobni a smink. Mondjuk így is legalább egy húsz év különbség látható közte és filmbeli férje között. Gyerekeik kedves, kiképzett tinik, génjeikben hordozzák a New York-i alvilág krémjének életmentő tulajdonságait: zsarolnak, verekednek, lopnak.
[img id=500498 instance=1 align=left img]Meta
Szóval jópofa ez az egész és épp ez a bajom vele: egy fekete komédiára nem akarom azt mondani, hogy jópofa, azt akarom mondani, hogy beteg, állat, idióta és hogy visítva röhögtem rajta, ahogy élve ledarálják benne a spicliket. De a Vérmesék valójában a Csak egy kis pánik nyomvonalán haladó családi vígjáték, legfeljebb valamelyest európaibb értelemben. (Sosem voltam biztos benne, ez mit jelent, de valahogy azt érzem, nálunk belefér a vicceskedésbe felrobbantani a vegyesboltot.) A gengsztereket alakító színészek szinte valamennyiéről az az érzésünk, hogy láttuk már vagy a Maffiózókban, vagy valamelyik gengszterfilmben, aminek a címe épp nem jut eszünkbe – s az esetek nagy részében ez így is van. Luc Besson itt játszik ugyanis egy kicsit a metatexttel, újabb finomságokkal tűzdelve meg parodisztikus filmjét. Talán ezzel akart kedvezni a keményvonalasabb filmrajongóknak? Akárhogy is, a papíron executive producer (s a gyakorlatban nem illik utána járni, hogy ez valójában mennyit jelent) minőségében működő Martin Scorsese is megszólíttatik egy alkalommal. Besson így tehát egész komoly neveket állított maga mellé, s ezzel többünket képes volt kicsit becsapni.
Látta ön a Nagymenőket?
A nagy nevek mögött ugyanis minden esetben karikatúrák állnak, többnyire családbarát formában. Nem véletlenül azokat a jeleneteket lehet igazán élvezni, amikor elszakad a cérna valamelyiküknél és mondjuk kalapáccsal szilánkosra veri valakinek a csontozatát. Ugyanakkor nem egyszer a forgatókönyv annyira bárgyú módon köti össze jeleneteit, ami kifejezetten sértő egy olyan közönségre nézve, aki hallott már Scorsese-ről. (És akkor lássuk be, nem szűkítettem le végzetesen a kört.) És nem a mellékesen betoldott jelenetekre gondolok, hanem sarokpontokra. Elsőre mindannyiunkban szinte reflexszerűen merül fel, hogy itt biztos valami kikacsintás esete forog fenn, de nem, egyszerűen ez egy ennyire béna megoldás. No nem baj, túltesszük magunkat rajta, csak azt hittük, valami unikum lesz itt feltálalva. Végül is bár minden tucatfilm ilyen lenne.
Kinek ajánljuk?
- Aki szereti De Niro komédiás arcát.
- Aki keni-vágja a gengsztertoposzokat.
- Aki egy könnyed és kockázatmentes estét szeretne eltölteni barátnővel, feleséggel.
Kinek nem?
- Aki hard core gengsztermozi-rajongó és nem tolerálja a paródiát.
- Aki meg akarja őrizni emlékezetében a '90-es évekbeli Michelle Pfeiffert.
- Aki nem kedveli Luc Besson piacorientált vállalkozásait.
6/10
