Andrés Wood filmjével a chilei népzenegyűjtő-zenész -képzőművésznek, Violeta Parrának állít emléket. A forgatókönyv alapjául Violeta fiának, Angel Parrának könyve szolgált, így a történet leginkább egy keretes szerkezetbe foglalt családi anekdotacsokorként fogható fel – gyönyörű zenével, remek színészekkel, a kelleténél néha kicsit több pátosszal tálalva.
Sűrű állítások
A már nem egészen fiatal Violeta képeket éget, zaklatottan gitározik, szomorúan mered a semmibe, miközben egymás után járulnak elé életének fontos szereplői és játszódnak le a hozzájuk kötődő epizódok. Violeta számvetése a szál, amelyre Wood a részben drámai, részben lírai jeleneteket fűzi, így eleve kiemelt jelentőséggel ruházva fel valamennyit. Ennek megfelelően önmagáért szép vagy érdekes képsoroknak itt nincs helye, minden epizód fontos információt hordoz az életútról vagy a főhősnő jelleméről. A rendező láthatóan a "Violeta Parra jelenség" egészét kívánja megragadni, a filmnek egyértelműen az a célja, hogy legendát teremtsen. Wood a mozgóképes eszköztárból ennek megfelelően válogat, a cselekményt is eszerint irányítja. És valóban: Violeta élete és személyisége tökéletesen alkalmasnak látszik arra, hogy legendássá váljon – a filmnek köszönhetően Chilén kívül is egyre szélesebb körben.
Adott az innen nézve egzotikusnak számító zene, az akárhonnan nézve kalandos életút és nem utolsó sorban a sokrétű tehetség. Ehhez tartozik, mint egy mesehős profiljához, a sanyarú gyerekkor és a szegény emberek sorsa iránti érzékenység, a szerelmi bánat, a kemény sorscsapások, egy kis "művészi" őrület és nem utolsó sorban néhány morális probléma, ami emberivé, esendővé teszi Violetát. Egészen mást jelent egy európai utazás, ha ezért az ember – pontosabban a nő – többek között egy fél éves gyereket hagy hátra, aki ráadásul miközben a hősnő a lengyel népet szórakoztatja – mintha egyenesen egy hatásvadászatra hajló forgatókönyvíró tollától – meghal az anyja távollétében.
[img id=453109 instance=1 align=left img]Erős hangon
A filmzene természetesen Violeta Parra szerzeményeire és gyűjtéseire épül, a zenei szerkesztés nagyon is tudatos, olyannyira, hogy a dalokat helyenként a megfelelő hatás érdekében az elegánsnál kicsit erősebben módosítják. Az elég olcsó például, amikor az egy szál gitárral éneklő Violeta alá mintegy beúszik a hegedűszó vagy a kórus. A dalok többsége egyébként nem eredeti felvételről szólal meg, hanem a Violetát alakító gyönyörű hangú színésznő, Francisca Gavilán előadásában hallható, és bizony ez a filmbeli verzió simán felveszi a versenyt a Parra által énekelt eredetivel. Gavilánnak ráadásul messze nem ez a legnagyobb érdeme. Kérlelhetetlen hitelességgel játssza a karakán, magával ragadóan szenvedélyes, ugyanakkor fájdalmasan nyers, kicsit sem egyszerű Violetát. Sikerül elérnie – úgy látszik a rendezői szándéknak megfelelően – hogy a figura a film végére nem lesz minden ízében rokonszenves, nem dicsőül meg szőröstül-bőröstül, viszont kiteljesedik, érthetővé és hibáival, vagy, ha úgy tetszik, bűneivel együtt szerethetővé válik. Mint egy kiemelkedően tehetséges, de kicsit terhelt családtag, aki, bár nem sosem kérne ilyet, mégis megbocsátunk neki. Wood nem is tagadhatná, hogy belső forrásból merített.
Privát és nyilvános
A filmbéli Violeta számvetése állítólag hiteles történetekre épül, és azt sugallja, hogy a megjelenő képek sora a valóságos Violeta valóságos életéről alkotott szubjektív értékítéletét tükrözi. Becsapós a dolog, mert az egyszeri sztorikon kívül rengeteget mond el valakiről, hogy mi az, amit fontosnak, említésre méltónak, vagy akár vállalhatónak tart a saját életéből – hogyan szerkeszti meg saját memoárját. Itt önkezűségről ilyen értelemben nincs szó, inkább úgy tűnik, mintha Violeta állítólagos önarcképét valójában fia Ángel, az utolsó résznél pedig lánya, Carmen Luisa vázolná fel, hogy aztán ezt a vázlatot a rendező színezze ki a saját szája íze szerint.
A számvetős, személyes vezérfonalhoz Wood hozzáfon egy személytelenebb szálat. Gavilánnal a főszerepben rekonstruál és beleaprít a filmjébe egy argentin Tv-nek adott interjút, amely kortárs celebként ábrázolja Violeta Parrát és strukturálja, elhelyezi az életrajzban a másik szálon megjelenő epizódokat. Ezen felül igazolja, hogy Violeta Parra nem csak érdekes, hanem "objektíve" igen híres és fontos személyiség is volt.
A privát és a nyilvános szemszögű elbeszélés kiegészíti, magyarázza egymást, és közben sokat mond el nem csak a portré tárgyáról, hanem a készítői szándékról is. Ezt szem előtt tartva lehetséges, hogy ha a film helyenként a kelleténél hatásvadászabbra vagy érzelmesebbre sikerül, azt Wood számlájára írjuk és el tudjuk vonatkoztatni Violeta Parrától, aki így a maga kérlelhetetlenségében, nyerseségében válik legendássá.
Kinek ajánljuk?
- Zeneszeretőknek.
- Néprajzosoknak.
- Azoknak, akiket az életrajzi film műfaja lázba hoz.
Kinek nem?
- Filmes finnyásoknak. Azoknak, akiket a hatásvadászat bármely alacsony fokától is rögtön kiráz a hideg.
- Jampecoknak.
- Kismamáknak.
7/10
