Julie Delpy legújabb filmjében már nem annyira a párkapcsolati problémákra fókuszál, hanem egy család egyetlen napját mutatja be. Egy kellemes születésnapi összejövetel alkalmával könnyed, nosztalgikus-ironikus hangulatban villant meg életképeket, pillanatokat, felvázolva olyan többé vagy kevésbé bensőséges viszonyokat, melyek egymáshoz szorosan kötődő emberek mindennapjaiban létrejöhetnek.
A francia rendezőnő ötödik nagyjátékfilmjében a már megszokott érzékenységgel és személyes hangvétellel röpít el egy számunkra korántsem ismeretlen közegbe, a családi fészekbe. Viszont ez a közösség, melyet a két óra alatt valamennyire megismerünk és igencsak megkedvelünk, igen népes. Franciaország minden részéről gyűlnek össze a rokonok, hogy megünnepeljék a nagymama 67. születésnapját. 1979-ben vagyunk, nyár van, és a hírek szerint a NASA által kibocsátott Skylab űrállomás le fog zuhanni és valószínűleg a Földbe csapódik. Mintha a Melancholia alapszituációját vélnénk felismerni, de filmünk nem marad meg a "világvégére való készülés" problémájánál. Egy családot látunk, amint egy napot csak az együttlétre, a szórakozásra, az evés-ivásra szentelnek – kit érdekel az apokalipszis, amikor mind együtt vagyunk, szeretetben és boldogságban, amikor van bárányhús és finom bor, tengerpart és sok-sok rokon?
Noha a film végig ebben a játékos, gondtalan stílusban bomlik ki, a felhőtlen sziesztázás mellett felütik fejüket mindazon konfliktusok, amelyek egy nagycsaládban megvannak. Nemcsak személyes, de politikai, közéleti viták is kialakulnak a már-már olaszosra sikeredett lakomán, viszont Delpy ezeket a vonalakat nem fűzi tovább, nem ad teret, hogy kibontakozzanak a drámák, csak megmutatja, hogy mindezek léteznek a legtökéletesebb(nek tűnő) családokban is. Ezen a ponton már érezhető, hogy a sztori moralizáló jellege kicsit szájbarágósra sikeredett, de ezek a tanulságok, életigazságok nem rontják a film egészét. Egyrészt azért nem, mert normálisnak mondható, de legalábbis emberközeli kapcsolatokat látunk, nem beteges, nézni is kínos perverziókat – ez újdonság a családi tematikát feldolgozó filmek palettáján. Másrészt azért sem veszít emiatt a film, mert sok más jó fogással kompenzálja azt, hogy néhol ki akar oktatni.
A film protagonistája egyértelműen a 11 éves Albertine (Lou Avarez), a duci, szemüveges, koraérett kislány, aki családjának valamennyi tagját ugyanannyi erőbedobással próbálja megérteni, akárcsak a világ dolgait. A balos szülőktől kapott neveltetés és saját intelligenciája nyilván kihat arra, hogy mennyire érzékenyen kezeli a helyzeteket, melyekbe bekerül. Delpy elmondta, hogy a kislányt saját gyerekkori énjéről mintázta, s így lehetőség került arra, hogy olyan kérdéseket is körbejárjon, amelyek a tinédzserkor elején álló fiatalokat érinti. Így például a gyerekkori szexualitásra is reflektál, ami egy izgalmas témának mutatkozik. A kis Albertine a családi találka alkalmával tapasztalja meg az első szerelem és egyben az első csalódás hullámvölgyeit, és felfigyel arra is, hogy már nemcsak mint gyerek, de mint nő, mint szexuális lény is érez kísértéseket, kihívásokat. A rendezőnő elmondta, hogy ezt a témát tabuként kezeljük, miközben valamennyien játszunk papás-mamás játékokat kisgyerekként – talán ezért is vitte végig a kislány érzésvilágának fejlődését a film alatt.
Ez a családi utazás nekünk, nézőknek azért nem válik unalmassá, mert minden jelenetben van egy-két elrejtett poén, néhány utalás – vagy éppen a családi élet vagy a hetvenes évek kifigurázását látjuk. Amit viszont gyenge pontként kell felrónom, az az, hogy mindennek Delpy egy kerettörténetet is kitalál: a film elején és végén a már szép nővé, mi több, családanyává lett Albertine-t látjuk, amint igen vonzó férjével és két gyerekével repülőn utazik, s így a tényleges történet csak mint visszaemlékezés, puszta nosztalgia fogható fel. Így veszít varázsából a nagy szülinap, s ismét a közhely határán mozgunk. Összességében viszont a Le Skylab (a magyar forgalmazásban Francia hétvége) egy átlagon felüli, élvezhető és egyáltalán nem megterhelő film, melyet együtt vagy családtagokkal közösen egyaránt jókedvvel lehet nézni, s megkockáztatom, még azt is eléri, hogy elnézzük saját rokonaink hibáit, saját találkozóink kisebb-nagyobb veszekedéseit. A TIFF-es közönség mindenképp lelkes nyitottsággal fogadta Delpy vígjátékát, jól lereagálva a finom, néhol gúnyos humort, mely a film alatt mindvégig érződött.
