A recenzens bonyolult helyzetben van. Mint rendesen, ha arra szánja el magát, hogy krimiről mondjon véleményt. Nem illendő ugyanis elárulni a poénokat. Sem azt, ki a gyilkos, sem azt, miképpen hajtja végre tettét. A helyzetet súlyosbítja, ha a csattanó nemcsak az, hogy kiből lesz gyilkos a történet végére, de az is, hogy kiderül, az alaphelyzet sem egészen az, aminek kezdetben látszott. Ezúttal például már a színház szórólapja is az orrunkra köti, hogy az 1870-es évek szenzációs bostoni bankrablásának két tettese érkezik egy londoni szállodába, ahol mindketten első látásra beleszeretnek a szobalányba, Kitty Flynnbe. Ami persze szó szerint igaz, ha úgy értjük, hogy a néző elsőre úgy látja. De lehet, máris többet mondtam az illendőnél.
Pedig Hamvai Kornél igazán tüzetes elemzésre méltó történetet talált ki, amelyet körülményes lenne alapos vizsgálat, gondos mérlegelés, szóval részletes ismertetés nélkül, csak úgy a levegőbe elemezgetni. Igaz, az említett szórólapot akár fölmentésnek is vélhetném a titoktartás kötelessége alól, hiszen az tulajdonképpen mindent előre elmesél. Csak éppen cselesen. A gyanútlan, illetve előítéleteitől megvezetett néző nem azt olvassa ki belőle, amit igazából jelent. Az előadás után olvasva persze mindaz valóban világos lesz, ami az előadás előtt csak annak látszott. A tüzetes elemzés feladata éppen az volna, hogy kimutassa a kétértelműségek ravasz csapdáit, hogy elmondja, mit is rejtett el a szerző a felszínes igazságok alatt. Például mit jelent az: "Minél ártatlanabb valaki, annál nagyobb bajba kerül. És a vége nagyon szomorú, egyedül a gonosz nem jár pórul, és a nyomozó örülhet egy szögnek meg egy bojtos zsinórnak."
Természetesen nem árulhatom el, ki a leginkább ártatlan, ki a gonosz, és mit mozgat a bojtos zsinór. Annyi azonban talán a fenti szövegből is kiolvasható, hogy ez a külsőleg jellegzetes XIX. századi bűnügyi történet igazi XX. századi módon van visszájára fordítva. És abban már egészen XXI. századi, hogy a kifordítást nem követi holmi erkölcsi ítélet. Se megrendülés, se kiábrándulás, se fájdalom. A szomorú vég tulajdonképpen kedélyes, a gonosz diadala a jól végzett munka, a magas fokú intelligencia, az emberismeret és a bátor kockázatvállalás méltó jutalma. Erkölcsi rend pedig, amelynek nevében elítélhető volna, nem létezik. S annyit talán elárulhatok a szórólapon túl is, hogy ebben a történetben nincs ártatlan, csak ártatlanabb, mármint a többiekhez képest, s ez önmagában is eléggé súlyos vétek. Itt a főbűn az ostobaság, és a legfőbb erény az okosság. A tisztesség nem játszik szerepet, hogy netán az okossággal párosulhatna, föl sem merül. Testi-lelki jólét van itt, erkölcsi renyheség tompít le, nyel el minden súlyosabb következményt. A szomorú vég éppoly keserűen, cinikusan derűs, mint egy százesztendős francia vígjáték boldog kibontakozása.
Novák Eszter rendezése szakszerűen, módszeresen felépíti ezt az értékek és ítéletek nélküli világot, és éppen annyira veszi komolyan, amennyire a mű megérdemli. Igazodik a műfaji megjelöléshez: szerelmes bulvárkrimi két felvonásban. S ezt csak annyiban leplezi le, amennyiben a szöveg is ezt teszi. Megmutatja az amoralitást és szórakoztatásunkra fordítja. Csak annyi a keserűség ebben a tragikus végű történetben is, amennyi a limonádé feljavításához kelletik. Khell Zsolt éppoly lepusztult szállodát ábrázol, amilyen a benne élők erkölcse. Zeke Edit ruhái szintúgy a talmi eleganciát hozzák színre.
A színészi játékot megint csak körülményes volna igazán jellemezni anélkül, hogy elárulnám a játszott alakok jellemének titkát, illetve valóságos szerepüket a történetben. A címszereplő Buza Tímeáról például csak annyit merek elmondani, hogy mihelyt színpadra lép, rácáfol minden várakozásomra arról a szállodai mindeneslányról, akibe a darab valamennyi férfi szereplője szerelmes. A történet aztán őt és az ő kiválasztását igazolja. Szegedi Erika és Tahi Tóth László rutinja jól hasznosul a szállodatulajdonos és orgazda, valamint az igazgató szerepében, igaz, nekik nincs semmiféle titkuk: mondhatni, kérkednek szétkorhadt jellemükkel, sohasem volt erkölcseikkel. A nyílt szókimondás szinte fölmentést is ad nekik. Büntetésül azért megérdemlik egymást. Hogy megkapják-e, azt persze megint csak nem árulhatom el. Titokzatos vágyakat leplező vénkisasszonyt játszik viszont el kitűnően Vencel Vera a tulajdonosnő húgának szerepében, akiről ugyan minden kiderül azonkívül, hogy mit keres ebben a történetben. Leszámítva persze, hogy olykor dramaturgiai kellék: kell az alaphelyzet fölvázolásához, meg egyszer ahhoz, hogy a nővérét eltávolítsák a színről. A különben ördögi logikával dolgozó szerző őt elfelejtette a cselekménybe is beilleszteni. Hogy a Scotland Yard nyomozójának szerepét Harkányi Endrére bízták, az magáért beszél, ezért őt fölösleges jellemeznem. A szerelmes londinerről és feltalálóról viszont nagy tapintatlanság lenne az előadással nem ismerős olvasó számára többet mondani, mint hogy Tóth Attila jól megfelel a szerepben. A két, Amerikából jött kasszafúróról pedig végképp vétek volna bármit elfecsegni. Legfeljebb találós kérdésként merem megfogalmazni: próbálják meg kitalálni, vajon Vallai Péter és Kaszás Gergő közül melyik játssza a pengeéles értelmű, szenvtelenül és merészem számító igazi nagy játékost, és melyik a tartását vesztett, mindössze ügyes kezű alkoholistát. Azaz melyik állít csapdát a másiknak, és melyik sétál gyanútlanul bele. Akár kitalálják, akár nem, az eredményt érdemes ellenőrizni.
