Fonyó Gergely portréfilmet készített az ötvenhét éves Cseh Tamásról. A mélabús dalnok, az éteri bárd emlékezetében felelevenednek élete legfontosabb eseményei, találkozásai és dalai.
Láthatjuk ősz édesanyját, amint Pepita márkás bakelitről hallgatja fia tangóját, aztán fotókon a jeles nótafát, aki valami félmeztelen iskolai zenekarban vadúl énekel egy olyasmit, hogy "a nővérem mosott és most csak fekszik fent az ágyon és folyik, folyik a víííz", s látjuk a gyönyörűséges lányokat, akik bomlottak utána. Cseh Tamás elmeséli, hogyan született első közös daluk Bereményi Gézával egy délután, négy óra tájt, mikor a hívatlan Bereményi felébresztette őt albérletében, s hogy az ócska cipős Desireé-dal megírása után az író rögtön oda is költözött, s aztán, hogy mitől lettek elválaszthatatlan páros, akik 82-ben mégis elváltak nyolc évre. Látjuk őket szépséges fiatalon, hatvanas-hetvenes évekbeli felvételeken, s mai világukban. Felidézik Cseh Tamás első közös fellépését a KEX együttessel, s látjuk a zenekar énekesét, Baksa Soós Jánost akkor és ma. Meglepődve tapasztaljuk, hogy a nyugaton élő Baksa még mindig olyan hipnotikus, vízszintesen csíkos nadrágban jár, mint régen, s itthon hagyott múltjából értekezése szerint valami kozmikusat hiányol. Meglátogatjuk Cseh Tamást a hajdani zenésztársak, Másik János, Mártha István, Novák János körében, amint régi dalaikat próbálják felidézni. A stáb eltölt néhány napot családjával, bemutatják fiát, akit Krakkóba visz vonattal, s útközben a büfékocsiban egy üveg vodka és egy alvó, részeg utas társaságában mindent elmond neki, amit az életről és a nőkről tudni érdemes. Találkozunk lányával, akinek nehezen megtalált nevű Pokémont lő a vásárban, s feleségével is, kiről megtudjuk, hogy egy szaunában ismerkedett meg férjével.
E film segítségével Cseh Tamás, mint magánember közelebb kerül hozzánk, mint valaha, s hiteles, egyszerű, manírok nélküli képet kapunk róla. De a történet, ha egy ember életútjának végigkövetése történetnek nevezhető, néhol hiányos marad, s a vakfoltok helyén csendben csücsül a nosztalgia. Persze belátható, hogy nem lehet mindent bezsúfolni egy másfél órás filmbe, de azért felvetődik a nézőben ez-az. Például hogyan viszonyult dalaikhoz a hatalom, s a kor, melyben éltek, vagy mi volt abban a bizonyos nyolc évben Cseh Tamással, mikor Bereményi nem írt neki dalokat, s miről szóltak számukra a közös művek? Miről szóltak a szerzőpáros lelkének rejtett zeg-zugaiból előcsalogatott hangok, s mit akartak azokkal a mesékkel Viziről, és a pályaudvari wc-s néniről, Sas elvtársról, Irénről és másokról. Miért nem lehetett erőteljesebben felidézni ezt a századszorra is újrahallgatható, belénk költözött világot, melyet csak ők tudtak megírni és megénekelni. Bocsánatos bűn, hogy a Cseh Tamás film elsősorban dokumentálni akar, egy életutat felidézni, s csak másodsorban a Cseh-Bereményi szerzőpáros által életre keltett meséket megfilmesíteni, művészetüket bemutatni.
Így hát ideje hozzá szoknunk, hogy egy-egy jobb dokumentumfilm kedvéért - mint ez is - érdemes beülni a moziba.
