A Radnóti Színház szórólapjának hátulján - ami a Három nővér előadását hirdeti - rövid leírás helyett kérdések tömkelegét találjuk. Azokat a kérdéseket - amelyek Csehov darabjait olvasván -, mindannyiunkban felmerülnek. Verebes István, a rendező tizenhárom kérdés után - ez a szám talán nem véletlen - nagyvonalúan ígéretet tesz arra, hogy megpróbál néhányra választ adni. A függöny felgördülte előtt arra gondolok: talán ő tud valamit, talán olyan titkokat fedezett fel, ami miatt újra kellett fordítani a darabot.
A darab átdolgozása és értelmezése, ami Morcsányi Gézának köszönhető - egy új az eddigiektől eltérő- három nő sorsát állítja elénk. Talán ennek tudható be a figurák szerepértelmezése, és a tér szokványos használata. Az előadás első öt percében, amikor még csak a díszletet ízlelgettem, lelkesedve láttam bele, ennek használhatóságát. Kis-Kovács Gergely díszlete, egy átlósan megszerkesztett szoba, mely betekintést nyújt, rendezői balról mélyedve, egy nappali belsejébe. A színpad tehát, átlósan ketté van szelve. Egyik felén a szoba, a másik felén az elmaradhatatlan tornác található. A szoba két oldalát, összecsukható harmonikaajtó választja el, a kertre nyíló terasztól. A színpadot körbevevő hat járatot, - igazából hét, ha beleszámítjuk az elválasztó üvegajtót is - a rendező megpróbálja egységesen használni, és közölni velünk, hogy melyik kinek a szobájába vezet, ha csak nem a bal kijáratra gondolunk, ahol a színészek, mint egy süllyesztőbe, eltűnnek. Ha valaki nem tud hol kimenni, akkor az rendszerint ott lép le, és ha kell később, megjelenik a főbejáraton. A ház lakóinak eme titokzatossága fel sem tűnik, de amikor megjelenik Protopopov - Natasát várván - sokatmondóan ő is ezt a megoldást választja. Protopopov megjelenése, már magában hordoz egy olyan konfliktus lehetőségét, ami akár megváltoztathatná a dráma végét is, de a néma jelenléte, járkálása, és végül eltűnése, egy újabb kérdést csatolt az eddig megoldatlan tizenhármas kérdéscsoporthoz.
Ki, kit, mikor hall, és lát - egy újabb szürke homály. Mi nézők vagyunk az egyetlenek, akik mindent látunk és hallunk - hisz erre utalnak a fal két oldalán zajló beszélgetések is. Az első felvonásban lévő, pillanatnyi állókép, viszont - ami egy másik megoldás a láthatatlanságra - nem csak azért fulladt kudarcba, mert a színészek belemozdultak a tablóba, hanem mert felborított egy bennünk kialakult konvenciót.
Gyakorlatilag ugyanilyen bakik merültek fel az orosz időjárást illetően is. Mintha egy tanzániai színház tűzte volna műsorára Csehovot, a színészek nem tudtak mit kezdeni a téllel. A szobában fagyoskodó Mása - talán szerelemtől fűtve - ingujjban kirohant a kertbe, ahol megfeledkezett a télről.
Eme működőképesnek látszó térben, reprezentálják a színészek Csehov által írt, három nővér történetét. Itt éli meg Irina (Gubás Gabi), Moszkvába való elvágyódását egy olyan olaszos temperamentummal, amivel talán a hátán is képes lenne elvinni a házat a fővárosba. A tehetetlenkedésében toporzékoló Irina, aki még a saját szobájáért sem képes harcba szállni, minden nagyméretű hiszti után képes úgy leengedni, mint egy lufi. A vénülő Olga (Shell Judit), mindezt tétlenül viseli, egyébként is neki fáj a feje, és akkor ő fel van mentve a védekezés alól.
Férfias katonás viselkedésével nem is álmodozhat férjről, hisz kapcsolatot még magával sem tart. A dadát is csak verbálisan védelmezi, de a terhet ő is a térdére "pakolja". Másának azt a parancsot adja, hogy ne sírjon - hisz ez áll a szövegben -, pedig Mása (Moldvai Kiss Andrea) nem is sír, hanem teátrálisan őrjöng. Másánál máskor is megnyilvánult a groteszkre való hajlam, amikor az első felvonásban meggörnyedve jött ment. Versinyin hozzá viszonyuló szerelmét, pedig nagyon józanul fogadta, ki gondolta volna, hogy végül begörcsöl? Talán ebben rejlett egy megválaszolt szál, csak sajnos én nem értettem.
Natasa (Szávai Viktória) ezeket a kiismerhetetlen nőket akarta kordába tartani, és oly erővel bírt, hogy a harmadik felvonás végén, a folyamatos rikácsolást már nem volt hova fokozni. Nem volt íve ennek az erőteljes figurának, nem tudjuk, mikor vette át az irányítást. Berobbant az első felvonásba zöld övben és négy óra múlva diadalittasan körbenézett.
A férfiak pedig, szenvedtek a nők nemlétezésétől, szerelmesek voltak, de nem ezekbe a nőkbe, hanem a szerelembe. Vitatkoztak, utálkoztak, párbajoztak, meghaltak csak hagyják őket békén. Hát csoda, hogy egy ilyen helyről elmenekülnek a férfiak?
Szoljonij (Schneider Zoltán), minthogy nem talált magának partnert, és ha már a parfümös játékot is félig kihúzták a darabból, magával vitatkozott. Tuzenbach (Rudolf Péter) monológjai oly érzékiek és filozofikusak voltak, hogy akár szerepet cserélhetett volna, Szervét Tiborral, aki láthatóan kínlódott Versinyin kifinomult alakjával. Mindehhez négy órának kellett eltelnie, hogy rájöjjünk ki milyen szerepkörre predesztinálódott a Csehovi világban. Egyedül Kulka János Kuliginja próbált választ keresni ama kérdésekre, amik a magányos házasságról szólnak. Egyedül Kuligin néma fájdalma, feleségét fürkésző tekintete vágyódott el, a siralmasan vigasztalan orosz sorsa elől.
Kuligin szerep nagyságával ugyan nem mérhető egy mércével a cselédlány, Takács Nóra Diána jelenléte, de ő mégis sokat közvetített a nézőknek. Szöveg nélkül de az amatőrök lelkesedésével, végig szerepet erőszakolt ki magának. Talán ezt vette észre benne a rendező, amikor többször a színpadra küldte. Érdekes, pedig Verebes az egyik "mi mindent tudunk a politikáról" típusú műsorban még elemezte is az amatőrök és a profik játékát, miszerint: "a profi akkor is játszik, ha nincs kedve a műkedvelő, pedig csak lelkesedésből. Bezzeg ezeknek a mocsok amatőröknek mindig van kedvük."
Ilyesmivel talán nem viccelődni kéne, hanem operálni a színpadon.
