Csendes emberek

A zakó reverje gyűrött, a lakásban húszéves poszter, a kocsi lerobbant, az aszszony cigizik és hajszolt. Pedig a férfi orvos, igaz, valahol fent, Maine-ben, jó szerével a világ végén, egy kis halászfaluban (A hálószobában, rendezte: Todd Field). Még semmit sem látsz, de már szól a zene, érzed a kisváros melegségét. Itt egyszerű népek laknak, mindenki ismer mindenkit, és a tengeri életforma is összefog. (Megtanulhatod, hogy fogják a homárt.) A fiú egy asszonynak (Marisa Tomei) udvarol, aki jóval idősebb nála (két gyereke is van), mégis megvannak, csak a szülőknek van feladva a lecke: jó ez így? S ha nem, szabad-e beleszólni? (Az asszony férje még nem vált el.) Hát persze, hogy balhé lesz belőle. Vagyis minden látszat ellenére krimiben vagyunk, csak éppen realista eszközökkel: itt nincsenek sztárok (tán az asszony, Sissy Spacek), nem csodálod meg a társalgó dizájnját, nincs üldözéses autóverseny: az első filmes Todd Field szép nyugodt mozit csinál, csak ülj szépen és figyelj. Mert ez a tempó valahogy kiment a divatból, és jó nézni. A dialógok is ilyenek, szűkszavú emberek, melegszívűek, nincsenek dekások, szimatmatyik, csak a falusi közösség. Meg a hálószoba.

Ami a címben is szerepel, és egy halászmondást idéz: a rákok, ha csapdába kerülnek, egymást falják fel. Lehet, hogy ezt a szólástmondást kell metaforikusan érteni a történetre is? A férj ugyanis vissza akar térni feleségéhez, aki már rég elhidegült tőle, de a pasi szívóskodik, és a fiún áll bosszút. Azért van itt vér is, igaz, csak egy villanásra látod, a rendezés számára nem ez a fontos. Itt, a család gyászánál kezdődik az igazi történet, nem tudják megemészteni, hogy egyszer csak nincs fiuk, a jog meg totojázik. A falu néma, minden megy tovább, mintha semmi se történt volna, pedig mindenki tud mindent. A két ember is csendben emészti önmagát és egymást. Különben az élet normális - filmileg is lassú - rendjét látod: az aszszony ír népdalokat tanít az iskolában, a cselekmény hátterében ez a szép dal vonul, a legvégén ünnepség van a kikötőben, ahol a gyerekek - népviseletben - ezt a dalt éneklik: olyan az egész, mint egy ballada. Talán ezért is lett ez a film hirtelen híres: valahogy visszatért a régi filmcsinálási eszközökhöz, és ez a viszszatérés megkönnyebbülést hozott: nem rohanunk, a történetet az élet szüli, és nem is az események a fontosak, hanem az, ami kiváltja őket, és aminek nyomait a lélek viseli.

Mert a maga módján ez a mozi az életforma kegyetlenségéről szól, normális lelki reakciók egy ponton a társadalmilag sugallt rémes pályára futnak. Így a mesébe társadalomkritika van elbújtatva: egy hajszál választja el e csendes, rendes embereket a gyilkos erőszaktól. S hol van ez a hajszányi határ? Az áthágás - mondja a film - be van építve a társadalom pszichéjébe. Hétköznapi horror. Anélkül, hogy akár egyszer is felemelné valaki a hangját, folyna a vér, jönne valami ámokfutó, vagy szirénázna a rendőrautó. Férj és feleség csendben lézengenek, a tévében ételreceptek mennek, a haverok pókeroznak (egyikük Blake-verseket szaval), a gyerekek - a kis halászhajókon - tanulják, hogyan kell homárcsapdát állítani: béke van. A felszínen. Todd Field ezt a kettősséget volt képes megragadni: ami a felszínen csendes, irigylésre méltó falusi nyugalom, az a mélyben ugyanilyen természetes, ám bosszúról álmodozó, gyilkos indulatokat rejt. A mondat ellentmondás - a film ennek az ellentmondásnak felbontására tett kísérlet. Utolsó képsora a falu látképe, az öböl, fehér házak, kicsinyke templom - paradicsomi táj.