A régi történet egy sikeres kultúrházzal, amit a konzervatív lakók betiltatnak, ezúttal ír verzióban.
Amikor felemlegetjük a kommunista diktatúrák bűneit, hajlamosak vagyunk összemosni őket az őket megelőző minden baloldali, munkás- vagy paraszti mozgalommal, pedig szinte minden jogot és privilégiumot, amit egy demokratikus társadalom tagjaiként élvezhetünk – általános választójog, rögzített munkaidő, fizetett szabadság, társadalombiztosítás, nyugdíj, stb. – gyakran hatalmas áldozatok árán ők vívták ki. Erre emlékeztet minket immár sokadszorra a már 78 éve Ken Loach egyetlen egyszerű, hús-vér ember példáján keresztül.
Ki az a Jimmy?
Az ír Jimmy Gralton egyszerű parasztcsaládba született az elszegényedett Leitrim megyében, fiatalon körbehajózta a világot a brit haditengerészet tagjaként, majd milliónyi honfitársával együtt megjárta Amerikát, visszatért a függetlenségi háborúban harcolni az angolok ellen, részt vett a kompromisszumos békekötést követő rövid, de véres polgárháborúban, aztán visszamenekült az USA-ba, hogy tíz év után hazatérjen, és békés életet éljen. A régi élete azonban visszahúzza: barátai bíztatására újra megnyitja tánctermét, vagy inkább közösségi házát, ahol tánc- és irodalomórákat, box leckéket vehetnek egymástól a közösség tagjai, és persze politikáról is esik szó. Az egyre erősödő egyház és a nemesség helyi képviselői azonban minden eszközzel meg akarják akadályozni, hogy a "kommunista agitáció" sikerrel járjon, és nem riadnak vissza a legmocskosabb eszközöktől.
Nem igazán lőnek
Ken Loach ezúttal visszafogott filmet készített, és bár sokat beszél az elnyomásról és a társadalmi igazságtalanságokról, kevés konkrétumot mond. Nem tudjuk meg például, hogy tényleg kommunista volt-e Gralton, és ha igen, szimpatizált-e a Szovjetunióval és tudott-e arról, mi folyik ott. Itt helyi lakosok utálják egymást egy távoli ír városkában, azért, mert az egyik gazdag és kiszipolyoz másokat, a másik pedig egyenlőségről beszél és tiltakozik, ha például valakit igazságtalanul lakoltatnak ki. Megszoktuk, hogy ilyenkor előbb-utóbb vér folyik, ahogy az meg is történt Loach előző ír történelmi munkájában, a sokkal nagyobb léptékű Felkavar a szélben, aminek szintén Paul Laverty volt a forgatókönyvírója, ám itt nem folyik, pedig előkerülnek a fegyverek, és biztosan rossz beidegződés részünkről, de ettől maga a történet is kissé vérszegény – és tényleg elnézést a szóviccért. Furcsa, miért ilyen fontos az angol rendezőnek, hogy egy ennyire ír témát feszegessen – mert ott nagy dolog, hogy Jimmy Gralton volt az egyetlen ír, akit az ír kormány minden magyarázat és jogalap nélkül kitoloncoltatott az országból.
Viszont táncolnak
Ha a történelmi háttér nem dominál, akkor a személyes történetnek kell előtérbe kerülnie, és ez volna a film erőssége. Akkor élvezhető a Tiltott táncok – a magyar cím valami fülledt erotikus izét ígér, ami egyszerűen nincs itt -, amikor a közösségi ház életét látjuk, olvasnak, vitatkoznak és főleg táncolnak, pedig jelen sorok íróját kirázza a hideg az azóta lassan giccsé redukálódott ír néptánctól. Ebből ráadásul elég sokat kapunk, de kaphattunk volna többet is, akárcsak a főszereplőt alakító Barry Wardból – hol volt eddig ez az ember? -, akinek páratlan kisugárzása van, ami a rendező csak ímmel-ámmal használ fel. Rövid, de intenzív privát beszélgetése a helyi püspökkel - Jim Norton, a film másik kiemelkedő színészének alakításában – a történet legizgalmasabb pontja, még akkor is, ha csupán röpke epizódnak szánták. Ebből a beszélgetésből és a film számos más történéséből azonban kirajzolódik egy kevésbé ismert korszak, a harmincas évek eleje Írországban, annak politikai, társadalmi és gazdasági kórképe, ami valóban valami újat mond, és ami tényleg izgalmas lehet annak, aki erre fogékony. Aki ismeri Loach korábbi munkáit, társadalmi elkötelezettségét és kifinomult igazságérzetét, az aligha fog csalódni a Tiltott táncokban, aki nem, az kevésnek fogja találni, ami egy egyszerű közösségi ház felemelkedését és bukását mutatja be.
Kinek ajánljuk?
- Az ír történelmet kedvelőknek.
- Ken Loach rajongóinak.
- Akiket érdekel a munkásmozgalmak története.
Kinek nem?
- Akik a Riverdance és Micheal Flatley-féle ír táncot szeretik..
- Azoknak, akik minden ír filmben valami véres IRA akciót várnak – ők itt csak nézők.
- Akiknek már a munkásmozgalom szó is kicsapja a biztosítékot.
6/10
