Csikós, gulyás, gyilkos

Nem kételkedve senki szándékainak tisztaságában: az emberben van egy kis szorongás. A megtépázott hírű Magyarország megint egy nemzetközileg sikeres filmet jegyez. Arról, hogy itt nem lehet élni.

Nem arról van szó, hogy jól van-e ez így, mert nyilván jól van, azt visszük a piacra, amink van. Most épp rossz hírünk van, legfeljebb mentegetőzünk kicsit, hogy azért ez nem így van egészen, a rendezőt, Fliegauf Bencét idézve: „nem az a jellemző Magyarországon, hogy embereket csak úgy lelőnek”. Mit kezdjünk ezzel az információval, amikor mi tudjuk, hogy így van, és közben azt is tudjuk, hogy mégis lelőnek embereket minden ok nélkül? Onnét tudjuk, ahonnét a rendező is, a cigánygyilkosságok a médiában ha nem is feldolgozott, de jelentett téma, nem értjük, de tudjuk. Még egy gondolat, mondhatni a szokásos. Ezt sem azok fogják megnézni, akiknek kellene. Kihúzott derékkal: megnézem, pedig nekem nem is kellene, én nem mondom, hogy miért nem a másik oldalt mutatják, nem vagyok olyan, mint az Egyed Attila által játszott rendőr, aki sajnálkozik, hogy elrontották az üzenetet, amikor dolgos cigányokat is megöltek. De jó nekem.

A film előtti gondolatok persze változnak a film után. Még ha látom is a küszködést, hogy megkapja a korrektség ami neki jár, nem csak terepjáróval mászkálnak a rossz emberek. Látom azt is, amit nem sikerült megoldani: az amatőrök és a profi színészek együttes szereplését, az éles helyzetek életlenné válnak, ha Kaszás Gergő jelentkezik be Skype-on Torontóból.

De a film film, szép látvány, hideglelős másfél óra, folyamatos a feszültség, megyünk valami felé, aminek történnie kell, és tudjuk azt is, hogy minek kell történnie, itthon vagyunk. Vannak szépségesen szörnyű pillanatok, ahogy a busz kicsit túlfut a megállón, hadd igyekezzék a cigány. Ahogy a kislány folyton lehajtott fejjel jár, nem néz senkire, félre ne értsék, ő nem provokál, nem száll szembe, nincs véleménye, nem lát semmit, nincs is ott. Csak túl akar élni, amikor nem tudni, ki az ellenség, és mi a veszély. Fortélyos félelem igazgat, de nem igazgat és nem is fortélyos, csak sima félelem. Az viszont folyamatos és általános, félnek a barnák és a szőkék, rendőrök és gyilkosok, férfiak és nők, fiúk, lányok, malacok. Ezt a félelmet pedig nem lehet elolvasni az újságban, és nincs benne a híradóban, a moziban lehet csak átélni. Azoknak a boldog embereknek, akik ezt csak moziban élik át. Ez az alapvető film előtti félreértés: senki nem mondhatja, hogy neki nincs mit néznie a Csak a szélben, mert magától is a jó oldalon áll. Nincs olyan szerencsénk, hogy ennyivel megszabadulhassunk a film hatásától.