A rajongók pedig ritkán fogadnak el mást. De a célközönségbe ők is beletartoznak. Kb. úgy, mint a focicsapatoknál vagy a zenekaroknál. Képzeljük el egy zöldfehér szurkolót a Honvéd-UTE meccsen, puszta sportszeretetből, vagy egy Tokio Hotel-rajongót az első sorban csápolni, mondjuk a Tool-on, az idei Szigeten. Lehet, hogy tévedek, de a témába, tehát a fantasyba vágó topicokat olvasva ezt látom. Egy helyütt a Csillagporról már akkor negatív véleményt olvastam, amikor még ki sem jött a film az USA-ban. Még a kameráskalózok se ilyen gyorsak...

A Csillagpor ennek megfelelően megpróbál nagyot dobni, bevet sok mindent; eleve nem túl régi nagy képregény- és könyvsikerből készül, a műfajnak megfelelő korszerű látványvilággal, sztárokkal, leendő sztárokkal, az elején mégis kissé fészkelődöm a székemben, hogy mi is ez akkor tulajdonképpen? Szokatlan, fura érzések, nem olyan amit vártam, nem úgy történnek a dolgok, ahogy elvárnám. Azonban a kezdeti kissé kényelmetlen érzés elszáll és minden rendben lesz. A Csillagpor ugyanis egy egyedi hangú, sajátos hangulatú és különleges humorú mese, nemcsak felnőtt, hanem olyan igazi, abszolút mese.

Neil Gaiman 1997-es képregény, illetve 1998-as könyvváltozata egyaránt elnyerte a közönség és a kritikusok elismerését, nagy szó ez, hiszen ekkor jelent meg az első Harry Potter is. De rokon vonásokat inkább Michael Ende Végtelen történetében találtak, e filmet látva én még hozzátenném ehhez a Grimm-testvérek életművét, az angolszász-kelta mitológia egyes ismert motívumait és még mondjuk Miyazaki Hayao csodáit. Ezeket persze csak távolról.

Van az angolszászoknak valami fóbiájuk a falakkal kapcsolatosan, fakadhat ez egyrészt Hadrianus ókori falaiból, amelyek a mai napig szabdalja a brit szigetet, másrészt a doveri fehér sziklákból, amelyek a tenger felől nézve falként övezik Angliát. Belülről persze éppen ez a fal választja el őket onnan, ahol a többiek - Európa - van. Vagy Pink Floyd: A Fal, ami egy kicsit más, de mégse.
A Csillagpor hőse, Tristan (igazi hősi név!) egy Fal nevű városkában lakik, amely lakóinak az egész világot jelenti. Kvázi Középfölde. A városkát fal választja el a körülvevő természetfeletti világtól, amelynek kapuját egy aggastyán védi, aki alkalomadtán azért fürgén használja móresre tanításra botját. Feladata megakadályozni a falon való átjárást mindkét irányból. A kezdetben még ügyefogyott Tristan reménytelenül szerelmes a szép Victoriába, és megígéri neki, hogy szerelme jeléül elhozza neki a hullócsillagot. A lánynak ez imponál, és a fiú elindul. A mese ott kezdődik, hogy meg is találja azt... Ettől kezdve ókori tragédiák kórusaként az eseményeket kommentáló szellemek, rossz és kevésbé rossz boszorkányok (a legrosszabb Michelle Pfeiffer), villámokat léghajón befogó kalózok, bizonyos Shakespeare nevű kapitányukkal (Robert De Niro), unikornisok, kecskeemberek és mások akadnak útjába Tristannak, de hát ő a hős. Teszi a dolgát. Vége jó, jó a vége.

Robert De Niro tőle megszokott színvonalon/manírokkal hozza a fura kapitány figurát, Michelle Pfeiffer vicces öniróniával játszik az elöregedéssel Lamia, a főboszi szerepében. Mellettük szimpatikusan áll helyt Tristan szerepében az elsőfilmes Charlie Cox. Még jellemfejlődést is be kell mutatnia, ügyefogyottól a hősig, mint a mesékben. Fölnő a feladathoz. A lányok - Siena Miller, mint Victoria és Claire Danes, mint Yvaine, a csillaglány - szépek. De van itt még két gigászi színészfejedelem: Peter O'Toole és Ian McKellen is, utóbbi sajna csak hangban, és jó néhány kisebb nevű jószínész: Rupert Everett, Ricky Gervais pl.

A neves szereplőgárda játékához méltó a film látványvilága, amely állja a sarat a konkurenciával való összevetésben is. Történetvezetésben ugyan akadnak kisebb döccenők, ez Matthew Vaughn rendező viszonylagos rutintalanságának is betudható, ám felfogható erénynek is, hiszen meglepő ritmusváltásokként is vehetjük ezeket.

Nem utolsósorban ki kell emelni a film olykor sikamlós, máskor fanyar humorát, amely az előbbiekkel együtt különleges élménnyé teszi e filmet/mesét.