Csőbehúzós

Vége lett a nyárnak (volt egyáltalán?), a rossz kedv ellen beültem A Thomas Crown-ügy című mozira, nem bántam meg: játékos, csavaros, kellemes. Igaz, egy '68-as film remake-je, de Tom McTiernan rendező többet-jobban kever ki az anyagból. Gazdag ember képet lop, a biztosító viszont szép nőt bérel fel dekásnak, aki nyomoz. A gazdag ember hobbiból lop, a szép nő szenvedélyből vadászik a lopókra - hát persze hogy úgy jön a szerelem, hogy észre se veszik.
A New York-i Metropolitan Museumból még egy gyufaszálat sem egyszerű kivinni, Pierce Brosnan innen lovasít meg egy Monet-vásznat. Már ez a csel is ügyes: óriási felvonulás, helikopter, álarcosok a szellőztetőben, kódfeltörő, minilángvágó, de mikor már majdnem, akkor valaki leejt a magasból egy villáskulcsot, a riasztó bekattan, a csapat lebukik. Te meg izgulsz. Csakhogy kisül, hogy a nagy Kombinátor (a gazdag ember) ezt így tervezte: amíg keresik a bandát, ő simán lelép a vászonnal: rá senki sem gyanakszik. Ez a Brosnan fiú végig ilyen szuperagy, mégis pszichológushoz jár: önmagáról fogalma sincs, vagy mi a szösz. (Aztán rájössz, hogy ez is csak egy geg: abban a régebbi változatban Faye Dunaway játszotta a nyomozót - most ő a terapeuta. Gondolom, idézetként berakták a sztoriba.
De nem is a csenés az igazi csel, hanem ahogy ez a két emberbecserkészi egymást: a nő (Rene Russo) hivatalból és vadászszenvedélyből akarja elkapni, de azért belemegy a szerelmi játékba is - azt hiszi, nála vannak az ászok. (Ki tudja, talán már kezdettől fogva imponál neki ez a macho férfi?) Brosnant viszont a veszély (meg a nő) izgatja, ezért aztán (majdnem) nyílt lapokkal játszik: kiadja magát - tessék, kapj el, ha bírsz. Persze az a trükk, hogy a szerepek többször is helyet cserélnek. Végre egy film, amelynek lépéseit nem tudod kitalálni - bár ezernyi közhelyet használ, igaz, csak úgy mellékesen, olykor idézőjelben.
A történeten túl Rene Russo figurája a poén: ha lehántjuk róla a mesét, krimit meg a felhajtást, ő lehet a modern, karrierorientált, rámenős, mindenen keresztülgázoló, mindig győztes nőideál. Amit annyira szeretnek Hollywoodban. És jól is csinálja: olyan penge, mint Pierce Brosnan, és közben szexis tud maradni, szóval a szereposztás telitalálat: a rendező nem bombázót, hanem karaktert keresett/talált.
A mozit nézve tudni illene, ki volt Magritte, egyik képe fontos szerepet játszik a végkifejletben, szóval nem árt készülni: a rendező ugyanis eljátszik azzal, hogy ebben a könnyed szerelmi krimikoktélban azért művészet is van ám. Pedig az is művészet, hogy jól érzed magad egy ilyen kutya-macska küzdelem fogócskáiban.