A csinos Drew Barrymore a sztori indulásakor olyan csúnya tud lenni, hogy aztán csodalány legyen belőle - ami A bombanő című film közepére be is következik. (Azért jobb helyeken egy ilyen cím súlyos testi sértésnek, de legalábbis "politikailag inkorrekt" gesztusnak számítana.) Egyszer írtam már arról, hogy divatos trend lett a tinik, korai twenek világa, a gimi, az első szerelem, az első mit tudom én mi. (Ilyen volt például a 10 dolog, amit utálok benned.) Most mellékvágányról gördülünk a témához: egy újságírónő azt a feladatot kapja, hogy oknyomozza a középiskolai "mocsár" életét, és leplezze le egy riportban. Barrymore így kerül a gimibe meg galibákba, hiszen látszik rajta, hogy még életében nem randizott.
A megaláztatásokat persze a médiáért vállalja: a lapnál állása függ a zaftos sztoritól. Blúzának brosstűjébe egy minikamerát szerelnek, az egész szerkesztőség figyeli élő egyenesben, mi minden történik vele, többek között például azt is, hogy az irodalomtanár flörtöl vele. Barrymore persze megszépül, és ahogy halad a kis románc, esze ágában sincs rosszat írni a suliról, pláne nem a tanár úrról. Mígnem egy fordulatban véletlenül elárulja magát: kiderül, hogy ő a média téglája. Ha már úgy is veszett minden - a lapnál is mozog a munkakönyve -, akkor inkább megírja élete nagy sztoriját: leleplezi magát, hogy huszonvalahány éves, de még nem csókolózott, hogy bocs, de szerelmes lett a tanár úrba, hogy bár téglának küldték - ilyen a médiapiac -, ő csak szépet-jót ír, hiába, hogy halálra csúfolták. A cikkbe azonban egy üzenet is íródik, ettől lesz sztárriport: ha a tanerő elfogadja a bocsánatkérést, akkor a nagy, évzáró meccs előtt pár perccel legyen a baseballpálya közepén - de nem ám csak úgy, hanem egy nagy-nagy csókkal felszerelkezve.
Mit gondolsz, mi lesz? Hát nem, a pasi sehol, az óra ketyeg, a stadion hangosan számolja a másodperceket, majd mikor a mutató nullára ugrik, és nem jön, mindenki bőg (a nézőtér is). De mikor már azt hiszed, minden elveszett, akkor...- a lelátó őrjöng a boldogságtól, indulhat a döntő mérkőzés, meg a felnőtt kor és a stáblista. Ilyen hatalma van a médiának, pasit is tud szerezni. Hogy oda ne rohanjak...
Raja Gossnell rendező meg a többiek mind fiatalok, mintha maguknak csinálták volna ezt a mozit. (Barrymore például producerként is szerepel.) Ami akkor is üdítő, ha ez a film nem nagy dobás. Láthatóan megunták a lőszer- és látványpocsékolást: itt se robbantás, se ágy, se zsaru - csak szelíd nosztalgia a kamaszkor után. Bájos is lehetne, ha a sztori nem lenne ennyire kiszámítható.
Viszont észrevették, milyen az a minipokol, amikor a gyerekek egymást kínozzák, azt is mondhatnám, a film modellezi a seregben és másutt dívó beavatási szertartásokat: pár Barbie-baba meg egy-két üresfejű srác terrorizálja az osztályt, az újonnan jötteket, a randevúra alkalmatlan (van ilyen kifejezés!) bigéket - egyébként meg semmi sem érdekli őket, csak az, hogy ki a cool (a menő), meg hogy milyen cuccban kell villogni a bulin. Ha netán tudsz egy Shakespeare-szonettet, sosem fogsz randizni, hát még ha jó vagy matekból, akkor még egy kecsaposüveg is ráömlik a fehér farmeredre. Nem csoda, hogy a kongresszusban évek óta folyik a vita a középiskolákban tenyésző tudatlanságról, a másodlagos analfabetizmusról. Itt persze nem közoktatásilag témáznak, de azért csodálkozhatsz, hogy ha így, akkor honnan kerül elő az a sok amerikai Nobel-díjas?
