William Arntz, Betsy Chasse és Mark Vicente dokumentarista alkotása alapjaiban depresszív játékfilmes történetre és több mint vicces animációs effektek láncára fűzi fel a nagy gondossággal választott és rendezett gondolatokat. Ezek saját valóságukban olyan belső univerzummal örvendeztetik meg a publikumot, amiről eddig a természeti népek sámán történeteiben, a Galilei világképben majd a XX. századi materialista filozófia tanaiban hallhattunk.
A film egyedi megvilágításba helyezi az elmúlt századok világ -, és következésképp, istenképét, ahol a teremtett ember maga is valódi teremtővé válhat, sajátos, kollektív, mégis kizárólagosan egyedi "részesedése" által. A most ismert és elfogadott valóságban az ember kérlelhetetlenül ragaszkodik - vagy kapaszkodik - tanult, más részről örökölt mentális és szellemi sémáihoz. Ha elfogadná, hogy a külső, valóságnak nevezett környezet tőle függ és tőle működik, sokkal kevesebb antidepresszánsra lenne szükség... mert tőle működik. Működik a mentális önmérgezés, a spirituális tudat elpusztítása a médium ideálok által, a kollektív tudattalan hamis sémáinak dominanciája.
A film egy gondolatépresztő pillanat, nem is több, nem 108 perc, egy döbbenetnyi gondolat. Új kép a közös tudattalanba, ami talán töprengésre késztet és felszabadít a fizika valósnak vélt törvényei alól... mert tüzön járni anélkül is lehet, hogy annak fizikai nyoma maradjon. Más marad... az a tudás, amit a civilizált társadalmak valamikor az erőszakos hittérítés idejében, a mindentúdó gyerekek pedig 4-5 évesen veszítettek el.
Ezt a filmet meg kell nézni, s nem csak egyszer, többször is.
Csillagos ötös.
