Tisztázzunk valamit. Ez a film tényleg nagyon jó akart lenni, erőlködött, erőlködött, homlokán verejték gyönygyözött - az erőfeszítéseket pedig értékelni kell.
Mert végülis oly sok minden szerethető van ebben a filmben. Például Cornelia Funke története. Adott egy különleges képességű férfi, Mo Folchart (Brandan Fraser), aki hangjával elő tudja hívni a könyvek szereplőit. Egyszercsak a meseolvasás balul sül el, feleségét (Sienna Guillory) beszippantja egy könyv, a Tintaszív, helyette pedig a világunkra szabadul egy sereg lókötő. Mit van mit tenni, a férfi lányával (Eliza Bennett) a könyv keresésére indul, hogy valahogy visszacsinálják a dolgokat. Segítségükre siet egy rokon (Helen Mirren), a könyv szerzője (Jim Broadbent) és egy itt ragadt mesehős (Paul Bettany). Sajnos azonban már csak néhány példány maradt a regényből, mert a legelvetemültebb ex könyvlakó (Andy Serkis) megsemmisítette a többit...
Rendkívül kreatív történet, melyet azonban nem sikerült kellően hitelesen vászonra vinni. Sajnos mindez a színészekkel kezdődik, kedvesek, szerethetőek, de hiteltelenek. Hellen Mirren imádnivalóan bohókás, Jim Broadbent - bár az utolsó emberek egyike, akiről egy percig is elhinném, hogy olasz - szintén roppant szimpatikus. Brendan Fraser esetlenebb, mint valaha, de valahogy olyan kedvesen csinálja, hogy még ezért sem lehet haragudni rá. A legerősebb a gárdában Paul Bettany, ő az egyetlen a filmben, akinek hinni is lehet.
Mi lehet a hiteltelenség oka? Talán az, hogy a film készítői nem döntötték el egyértelműen kinek is szánják ezt a mesét. Néha úgy tűnik, hogy komoly dolgokról van itt szó, ami a felnőttebb nézőknek szól, máskor meg - különösen, amikor szembesülünk a totálisan komolyanvehetetlen főgonosszal vagy a rendkívül elnagyolt végkifejlettel - egyértelműen érezni, hogy itt bizony a gyerekek alkotják a célcsoportot. Hogy pont ez a családi film lényege? Nos, akkor kezünkben a definíció.
