Nem könnyű megtalálni a magyar vígjátékot az utóbbi évek Sas Tamás és Gyöngyössy Bence-féle dúlásának romjai között: az Üvegtigris, a Valami Amerika vagy a Csak szex és más semmi is csak a hiányt erősítő kivétel. Pedig semmi sem tenne annyira jót a magyar filmnek, mint a megbízható tömegtermelés – ha évente születne két vagy három jó vígjáték.
Remény persze van. Szajki Péter is közéjük tartozik. Az Intim fejlövés viszonylagos sikere után, úgy tűnik, a nők felé fordult, a receptet viszont megtartotta. A Nejem, nőm, csajom majdhogynem ugyanazt a dramaturgiát követi: négy nő sorsa fut össze egy szépségszalonban, és a történeteket ismét a szexualitás mozgatja. Ez ad ürügyet a vérbő nagyjelenetekre, a bolondozásra. És néha tényleg sikerül. Hiszen nem arról van szó, hogy nem lehet Szajki új filmjén nevetni. Lehet. Többször is. Ez javarészt a kiváló szereplőgárdának köszönhető. Néha a forgatókönyvnek. És csak nagyon ritkán a rendezésnek.
Szajki történeteinek építkezési elve, hogy addig torzít egy túl sokszor hallott, közhelyes szituációt, amíg meg nem csillan benne a humor, a geg, a káröröm: alkalmi szvinger parti torkollik teljes zűrzavarba, netán a félrejáró hittantanárt kell leleplezni. Szerencséjére a színészei minden rést kitöltenek, amit a forgatókönyv meghagyott. Rudolf Péter, Schell Judit, Tompos Kátya vagy Stohl András elég rutinos ahhoz, hogy egy-egy tekintettel, mozdulattal még a drámát is megvillantsa ebben a néhol kesernyésre forduló szkeccsfilmben. De ez nem mindig elég. A közhelyek ellenállását ugyanis nem könnyű legyűrni. Ebben néha segítenek a forgatókönyv jobb dialógusai, néha nem. Szajki rendezése viszont mindent megtesz, hogy a közhelyek győzedelmeskedjenek. A szépségszalon, mint a történetek foglalata, a szadomazo cuccba felöltöztetett Schmied Zoltán kínos vonaglása, a sokszor csak odakent fordulatok (a leszbikus prosti) mind-mind efelé dobják a filmet.
Szajki a nagyvárosi frusztráció okait kutatja, de csak kisvárosi legendákig jut el. A hálószobák titkait fürkészné ki, de csak konyhafilozófiáig jut. Ráadásul a női lélek ürügyén újra a férfiak problémáit sorolja fel, melyeket ráadásul többnyire a nőknek kell megoldaniuk. Pedig lehetne ez sajátosan és utánozhatatlanul magyar is. Rudolf Péter arca, amint az ágy szélén pumpálja férfiasságát, az a kilátástalan és szomorú pillanat, a háttértörténet komikuma jó irányba tapogatózik. És ebben az örök szinglit játszó Schell Judit nagyon jó partner. Hamar kifullad viszont a kölcsönapaság története. Ezt a szálat sem Szikszai Rémusz, sem Gubík Ági nem képes élettel megtölteni. Ha nincs Stohl, az átvert apa szerepében, akkor egyszerűen átaludhatnánk ezt a – ráadásul nyitó- – részt.
Nem akarom újra és újra a külföldi filmek mintáját lobogtatni, de néha érdemes ellesni ezt-azt. Az Igazából szerelem több szálat volt képes úgy mozgatni, hogy egyszerre maradt érzelmes, komikus és tartalmas. Úgy mesélte el a szívzűröket, hogy nem esett az ismétlés fáradt bűnébe. A táncoló miniszterelnök (Hugh Grant) képe pedig igazi klasszikus képsorrá nemesedett. Szajki filmjében sajnos nincsenek ilyen pillanatok. Kicsit túl görcsös ehhez, túlontúl szeretne megfelelni a közönség igényeinek. Mintha az író folyton a válla mögé lesne, a láthatatlan olvasóra: nevet, nem nevet? Ezért fogalmaz Szajki szájbarágósan, ezért nem vállal nagyobb kockázatot. Csak a tutit viszi a vászonra. Hiszen ő is tudja, égetően szükség van a pénztáraknál is jól teljesítő közönségfilmre. Hogy legyen miből újabb filmet készíteni. Legyen bizalom, és legyen pénz. Így viszont csak egyvalaki veszít: a néző. Az igényesebb. Aki eredetiséget is keres desszert gyanánt a főétel mellé.
