Dimitrij és testvérei

Dosztojevszkijt színpadra állítani két okból is problematikus vállalkozás: a regények szerkezete ellenére egyrészt alig dramatizálható a szövegek nagy része: ki kell hagyni mindent, amit nem a szereplőivel mondat el a szerző; másrészt az olyan emblematikus figurák megformálói, mint Raszkolnyikov, Aljosa, Miskin és a többiek, szükségszerűen nem lesznek azonosak a regényhősökkel. Ám ha ezekkel a feloldhatatlannak látszó ellentmondásokkal szembenéz a társulat, akkor az eredeti mű illusztrációjánál jóval több születhet.

A Szkéné jól döntött, amikor a Karamazovokból a féltékenység cselekményszálát állította középpontba. Nem filozófiai tanmesét látunk, hanem egy szenvedélytől izzó történetet, ahol nemcsak a szerelem nem választható el a gyűlölettől, de a szereplők jelleme is magában hordja a tragédia megjelenését. Éppen a középpontba állított szenvedély az oka, hogy Dmitrij (Kárpáti Levente) lesz a darab főszereplője. Ő köti össze egymással a többieket, és a szenvedélydramaturgia szempontjából fontos két nő is hozzá kapcsolódik. Dmitrij és az öreg Karamazov Grusenykáért folytatott versenyének fényében történik minden: Ivan nem Isten létét tagadó teoretikus gondolkodó, hanem a saját merevségébe menekülő ember, akinek valójában fontosabb lenne Katyerina szerelme, mint tézisének igazsága. Aljosa pedig nem élővé lehelt Krisztus-parafrázis, hanem a család ellentéteit elsimítani igyekvő ember. Az öreg Karamazov (Pethes Csaba) félművelt bohóc, aki megnyomorítja családját, ám közben saját tragédiájának hőseként látja magát. Az előadás egyik legjobb jelenete, amikor Aljosa és Ivan együtt borzad el az anyjuk megalázása miatt leköpött Mária-kép történetének hallatán.

Az adaptáció a bűnről való látványos filozofálgatást szerencsésen kikerüli, s helyette Szmergyakov alakját erősíti fel. Albert Gábor alakítása meggyőző: Iván gondolatainak valóra váltója nem okos, viszont ravasz. Elég ravasz ahhoz, hogy Iván téziseiben észrevegye a "mindent szabad" haszonnal kecsegtető vonzó örvényét, és elkövesse a mások által is vágyott apagyilkosságot. Ám éppen személyében derül ki Dosztojevszkij színpadi adaptációinak problémája: a Dosztojevszkij-hősök nem megformálható jellemek, hanem problémák. Ha Szmergyakov képes tökéletes alibit biztosítva elkövetni a gyilkosságot, miért roppan össze lelkileg, ha nem kap erkölcsi támogatást Ivántól? Iván őrülete sem pszichológiai esettanulmány, sokkal inkább egy olyan gondolkodás kudarca, amely éppen a bizonytalanságot kapcsolja ki. Az előadás szempontjából kár, hogy Babicsek Bernát az őrületet nem tudja hitelesen eljátszani.

A vizsgálóbíró alakja viszont nagyon erőteljes. Bár a rendezés mintha időnként a hatalom embereként akarná feltüntetni, ám közel áll Porfirijhoz. A női szereplők viszont gyengébbek: Szűcs Kata (Grusenyka) és Dion Marianna (Katyerina) megmarad mellékszereplőnek.

Petőcz Tamás színpadképe az egyszerűségre épít, mégis erőteljes. Kiss Heléna jelmezei azonban indokolatlanul sablonosak: a jó oroszok bőrkabátot és csizmát hordanak, a rossz Iván pedig büntetésből yuppinak öltözik.

Száraz Eszter és Kárpáti Levente munkája magán hordozza mindazt, amiért szeretni lehet a Szkénét: a kis térben jobban érvényesül minden kimondott szó, őszintébb minden emberi gesztus. A feltett kérdések nagysága még az előadás hibáit is feledteti. S ez jól van így, mert a kérdések fontosabbak.