Úgy tűnik, közönségfilmeket illetően is igaz, hogy a magyarok nagyjából tíz év csúszással termelik ki egy-egy tendencia itthoni példányát. Herczeg Attila első önálló rendezése nem rossz darab, sőt korrekt darab, attól függetlenül is, hogy egyébként jónéhány ilyet láttunk már „amerikai tinifilm” címszó alatt.
Már az animált (és teljesen bugyuta) főcím alatt beugrott ez, amikor is azon kellett volna nevetnie a fapofával ülő közönségnek, hogy harmincas éveikben járó emberekről szóló sztorihoz kapafogú kúrónyúl ugrabugrál a főcímben. Azon kívül, hogy kúr, még mindenféle vicces dolgot is csinál, például graffitivel írja fel az operatőr nevét, meg nyelvet ölt a producerekre. (Hihi.) Egyszóval: hiába a filmet esetlegesen megelőző ígéretes előszél, a Megdönteni Hajnal Tímeát rögtön az elején kijelenti, hogy nem hajlandó komoly, minőségi vígjátékként színre lépni.
És mennyire kellemes azt látni, amikor mégis ezt teszi. Ugyan nem rögtön az elején, mert az első húsz perc kissé nyögvenyelősen igyekszik felvázolni az alapszitut, ami egy osztálytalálkozó köré szerveződik. A legtöbben csak tengnek-lengnek, néhányan paroláznak, egy-két ember már-már táncolni is kezd a jó öreg Flamingó Étteremben, a hangulat azonban akkor pezsdül fel igazán, amikor megjelenik Hajnal Tímea, az időközben modellé avanzsált bombázó (Osvárt Andrea), valamint Bögöcs, az osztály kötelező tahója (vicces, ugyanakkor kicsit szomorú is, hogy Szabó Simon centire pontosan ugyanazt a szerepet kapta, mint tizennégy éve Rojálként a Moszkva térben). Egyszóval megjelenik a szépség és a szörnyeteg, és van nekünk persze egy jófiúnk is, aki egyébként már épp esküvő előtt áll, de most meglátja Hajnal Tímeát, élete legnagyobb (és egyetlen) kihagyott numeráját, és alighogy erre a veszteségre rájön, már döngeti is a nőt az étterem öltözőjében. Bögöcs azonban pont arra jár, és levideózza, hogy aztán később megzsarolhassa a jófiút. És nem szeretne se pénzt, se mást, csak megdönteni Hajnal Tímeát.
És aztán kezdetét veszik a bonyodalmak – mondhatnám, de erről azért közel sincs szó. Csurgó Csaba forgatókönyve ügyes, mindazonáltal nagyon óvatos is, és pont azokat a fogásokat használja, amiket már több tíz éve biztos receptként tanítanak az iskolában. Sebaj, van itt nekünk egy egészen helyes színészgárdánk, ahol a főszereplő jófiún kívül mindenki tisztességes, sőt jobb pillanataiban remek alakítást nyújt. Az említett főszereplő, Simon Kornél pedig egyszerűen rossz szerepet kapott. Igazán jó lúzert írni – lássuk be – amúgy nem könnyű, és itt se nagyon sikerült a dolog: Kishorváth csetlő-botló ballépései pont olyan erőltetettek, mint az ezeket hitelessé tenni (hiába) próbáló színészi játék.
A film egyik legkellemetlenebb vonása viszont mégsem Simon Kornél gyenge játéka, hanem a tény, hogy valami oknál fogva Szabó Simon lett a narrátor. Az ő karaktere indítja el ugyan a konfliktust, és vitathatatlanul van egy olyan hanglejtése, amellyel bármit is mond, az viccesnek hangzik (egy darabig). Mégis, a filmet végigkísérő tökéletesen felesleges narráció egyenesen kínossá válik, amikor – mintegy hűde jópofa önreflexív fogásként – Szabó konkrétan a film történetét és fordulatait, magyarán a forgatókönyv gyengeségeit kezdi el kritizálni. Egyébként jogosan, a történeten bőven lenne csiszolnivaló, de rejtély, a készítők miért gondolták azt, hogy ha a szépséghibákra direkt módon felhívják a figyelmet, máris dőlni fog a közönség a röhögéstől.
Ugyanez érvényes a film szerény vígjátéki eszköztárára. A poén egyébként meglepően sok, a nézőteret legtöbbször mégis csak udvarias röhörészés töltötte meg. De az legalább többé-kevésbé folyamatos volt, ahogy a film lendülete is rendben van, nincsenek üresjáratok, és szerencsére nincsenek nagyjelenetek se, így kevesebb a felsülés esélye. Langyos középtempóban evickélünk. Néha egy jobban sikerült viccecske talál el minket, néha pedig egy Amerikai pitét idéző Stifler-bomba. Dialógusokból is van meglepően jó és szánni valóan gyenge (a tortakóstolós jelenet a film egyik legbénább kétperce). Van itt tehát jó is meg rossz is, és igazi magyar filmhez méltón nemcsak a minőség marad döntetlen, hanem a címszereplő is. Olyanok lennénk talán, mit Kishorváth? Nincs vér a pucánkban? Most például letettünk egy olyan filmet az asztalra, amit a tengerentúlon már megcsináltak például A csaj nem jár egyedül meg 10 dolog, amit utálok benned címmel. És ha egyébként ítélnem kéne, szerintem tök jó film a Hajnal Tímea. Olyasmi szórakozást kínál, mint Goda Krisztina Csak szex és más semmije vagy Kaméleonja. De közben azért nem tudom elfelejteni, hogy ami nálunk nívósnak nevezett vígjáték, az máshol csak egy Freddie Prinze Jr.-limonádé.
